Búcsú a maszk évétől

Olvasom, hogy az Egyesült Államokban – ügyvédje koronavírus fertőzése miatt – elmaradt egy brutális gyilkosságért halálra ítélt nő kivégzése. Aki időt nyer, életet nyer. A halálra ítélt gyilkos újra reménykedhet a csodában, a kegyelemben.

Nem zárható ki, hogy rajta kívül is lehetnek még néhányan, ha nem is túl sokan, akiknek évek múltán más jut majd az eszükbe a járványról, mint legtöbbünknek. Végül is, ahogy a mondani szokás: az idő mindent megszépít. Meglehet egyszer majd a maszk évéből is csak a szépre emlékezünk, bár ma még nehezen tudom elképzelni mi volt ebben az évben szép…

Persze ezt az egész félresikerült esztendőt tekinthetjük úgyis, főleg így a karácsonyi ünnepek előtt, mint a félig teli poharat. Itt állunk a védőoltások kapujában, ha szűkebb körben is, de együtt lehetünk a szeretteinkkel és remélhetőleg a világ is lecsendesedik legalább erre a pár napra. Van tehát remény arra, hogy jövőre új életet kezdhetünk, 2020 pedig megmarad egy rossz emléknek.

Ha maradunk a szűkebb szakterületünknél, a közlekedésnél és a közlekedés biztonságánál, megállapítható, hogy igencsak felemás, furcsa évet zárunk. A baleseti statisztikák szerint nem kezdődött rosszul az év, aztán március környékén beütött a vírus. Soha nem látott mértékben csökkent a közúti forgalom. Utoljára gyerekkoromban – a 60-as, 70-es években – láttam ilyen kevés autót a Nagykörúton.

Ám miközben a kisebb forgalom miatt kevesebb baleset is történt az utakon, néhányan éppen a kiüresedett utakat használták ki arra, hogy megmutassák, Hamilton a fasorban sincs hozzájuk képest. Sajnos néhányuknak ez volt az utolsó mutatványa. Pedig nagyon sok cikk, figyelemfelhívó kiadvány szólt arról, hogy a kisebb forgalom adta lehetőségeket próbáljuk meg visszafogottan kezelni, a szabályok betartása akkor sem mellőzhető, ha az utak egyébként alkalmasak is a gyorshajtásra, meg, hogy mindenkit hazavárnak…!

Nem kell messzire mennünk, csak a szomszédos Ausztriáig, hogy lássuk, milyen fegyelmezetten autóznak a sógorok, és akkor még nem is szóltam az amerikai – végeláthatatlan és üres – autópályákról, autóutakról, ahol akkor is betartják a sebességhatárokat, ha a legközelebbi rendőrautó 300 kilométerrel odébb áll. Mifelénk azonban még mindig az első számú baleseti ok az ön-és közveszélyes gyorshajtás.

Pszichológusokra bíznám annak megfejtését, mi az oka annak, hogy nőtt azoknak az aránya, akik ittasan okoztak balesetet. Úgy tűnik a kijárási korlátozások alatt sem gyakoroltak önmérsékletet azok, akik máskor sem tekintik kőbe vésett szabálynak a nulla toleranciát. Mintha a közúti bajkeverők változatlan számban lettek volna jelen az utakon akkor is, amikor mások a járványügyi korlátozásokra tekintettel inkább otthon maradtak.

Ráfoghatnám persze ezt is a koronavírus-járványra, bár komoly fórumokon senki nem olvashatott olyan tanácsot, hogy igyon minél több sört, bort vagy pálinkát, mert az alkohol megöli a koronavírust. Arról viszont rendszeresen cikkeztek a lapok, hogy a járványügyi korlátozások alatt a KRESZ szabályai érvényben maradtak. Tudomásul kellene már venni végre mindenkinek, hogy az alkohol és a vezetés nem fér össze, érdemes tehát külön választani a kétféle időtöltést, és akkor még élvezetes is lehet. Ha kellően mértékletesek vagyunk, akkor külön-külön egyik sem halálos. Együtt azonban…

És ha valakinek nem volt elég a koronavírus maga, és amit ránk szabadított, egyes ego-vezérelt nehézlábú autósok gondoskodtak arról, hogy legyen más, amiért izgulhatnak. Már-már nemzeti sporttá vált az idén kis hazánkban az úgynevezett büntetőfékezés.

Ha esetleg valaki még nem találkozott volna még ezzel a „önkényes büntető eljárással” annak röviden összefoglalom a lényegét. A büntetőfékező akkor lép akcióba, amikor neki nem tetsző közlekedési helyzetbe keveredik, például, ha egy mazsola nem takarodik el az útjából elég gyorsan, hogy csak egy példát említsek a sok közül. A büntetőfékezők egója ezt nem képes elviselni és azt sem tűri el, hogy egy ilyen sértést – „Nem hagyta magát szabálytalanul megelőzni az a mazsola” – megtorlatlanul hagyjon. Az IQ-jukkal pedig nem érik fel, hogy mivel járhat, ha az autópályán satuféket nyomnak, bosszúból.

A helyzet akkor lesz igazán bonyolult, ha a büntetőfékező találkozik a közutak önkéntes rendőrével. Ez utóbbi is egy újabban feltűnt „képződmény”. Az önkéntes rendőrök munkaköri leírása nagyjából úgy foglalható össze, hogy minden létező szabályt az utolsó betűig betartanak, minden körülmények között és bármi áron. 130-cal, de inkább 127-tel mennek Budapesttől Nyíregyházáig az autópálya belső sávjában, és nincs az az erő, ami ettől képes lenne eltéríteni őket. Ha nem lenne életveszélyes a többi közlekedőre nézve is, voltaképpen szórakoztató is lehetne a büntetőfékező és az önkéntes rendőr találkozója.

Nem kérdés, a büntetőfékező, az önkéntes rendőr és társaik fényévekre vannak a kulturált, egymást partnerként kezelő udvarias közlekedéstől. Nagy kár, hogy ellenük nem készül vakcina.

Ahogy azok ellen sem, akik sportot csinálnak abból, hogy jogosítvány nélkül vezetnek. Nekik is több kategóriájuk ismert. Vannak, akik soha nem vizsgáztak, és soha nem is volt vezetői engedélyük, és azok, akiknek volt ugyan, de ilyen-olyan oknál fogva azt bevonták a hatóságok. Őket általában a bíróságok több évre, esetleg örökre eltiltják a járművezetéstől. De buktak már le olyan sofőrök is, akiket egymás után többször is örökre eltiltottak a gépjárművezetéstől…

Persze – ahogy kollégám szokta mondani – az autót nem a jogosítvány vezeti, és ezt a mondást ezek az emberek sajnálatos módon komolyan veszik.

Mind ezekkel együtt – hacsak az év utolsó napjai nem tartogatnak még nagyobb közúti tragédiákat – jó évet zárunk a közúti közlekedés terén. Ha a kívánatosnál lassabban is, de talán a kényszerek hatására az előnyére változik a közlekedési morál. Egyre többen vannak, akik elfogadják, hogy a közlekedésben a partneri viszony elismerése, a szabályok betartása, az előzékenység és egymás segítése  jelenti az egyetlen megoldást arra, hogy mindenki épségben hazaérjen.

Szerkesztőségünk nevében baleset- és vírusmentes ünnepeket kívánok olvasóinknak!

S.G.