Csak jobban járhat, ha visszamegy!

• Miért menekülnek egy egyesek a baleset helyszínéről akkor is, ha nem ők a felelősök a történtekért?
• Hogyan előzhetjük meg, hogy egy közlekedési baleset utáni pánikhelyzetben rossz döntést hozzunk?
• Várjunk otthon a rendőrre vagy menjünk vissza a helyszínre, és ismerjük be amit tettünk?

Ha a vádlott nem hagyta volna el a helyszínt, igen nagy valószínűséggel nem is lett volna belőle vádlott. De elment, s ezért az ügyész teljes beismerés és a tárgyalásról való lemondás esetére is egy év letöltendő börtönt és két év vezetéstől eltiltást kér rá a bíróságnak benyújtott vádiratában.

Ahogy az ügyészség szóvivője a vizsgálat adatai alapján lapunknak fogalmazott: a vádlott, aki elsőként ütötte el az úttesten a sötétben, a kijelölt gyalogátkelőhelytől kissé távolabb, sötét ruhában, láthatósági mellény nélkül átfutó férfit, csupán hozott egy rossz döntést. [A konkrét esetről megjelent írásunk itt érhető el.] Minden bizonnyal pánikba esett és hozott egy rossz döntést.

Nem ő volt a hibás a balesetért. Nem hajtott gyorsan, nem volt ittas, se drogos, amikor elgázolta azt a férfit, akin később egy busz is áthajtott, és végül a két gázolás következtében a helyszínen életét vesztette.

Nem is az a klasszikus országúti garázda a vádlott! Nem egy tipikus ámokfutó, aki megy, mint a meszes, s a legkevésbé sem zavarja, hogy kin vagy min hajt keresztül. Ha pedig elgázol, esetleg összetört valakit, valamit és lebukik azonnal van magyarázata: „Azt hittem, csak egy nagy testű kutya volt”, vagy, hogy észre sem vette, hogy elütött valakit, és így tovább.

Arra is volt már példa, nem is olyan régen, hogy a cserbenhagyó felgyújtott a saját kocsiját a nyomok eltüntetése érdekében. Nem kevesen próbálják meg úgy elkerülni a felelősségre vonást, hogy közlik a rendőrökkel: épp most készültek feljelentést tenni, mert valaki ellopta az autójukat (amivel később, nyilván a tolvajok, a szóban forgó balesetet okozták).

A cikkünkben ismertetett eset vádlottja nem ilyen. Ő mindent beismert. Még azt is elmondta a rendőröknek, amit egyetlen ügyvéd nem engedett volna, hogy elmondjon, nevezetesen, hogy a tükörben látta, hogy a férfi, akit elütött, félig a másik sávban fekszik, és megfordult a fejében az is, hogy ha szemből jön valaki és nem veszi időben észre, áthajthat rajta.

Nem tudni ennek fényében miért ment mégis tovább. Ha abból indult volna ki a nyilvánvalóan végzetes döntés előtt, hogy a rendőrök talán majd azt a másik autóst teszi felelősségre a történtekért, rosszul gondolkodott. Amikor elgázolta a sötétből egyszer csak elé lépő gyalogost, megrongálódott a kocsija eleje és letört a baloldali tükre is, ezer és egy nyomot, anyagmaradványt hagyva az áldozaton. Ezek alapján a szakértők előbb-utóbb rekonstruálták volna, mi történt valójában.

De ezt a lehetőséget – hogy abban bízott, majd más tesznek felelőssé a történtekért – is kizárja a minden részletre kiterjedő beismerő vallomása.

Pszichológusok szerint az emberek gyakran hoznak rossz, olykor végzetes döntéseket pánikhelyzetben. Márpedig egy ember elgázolása után még a legedzettebb és legerősebb idegzetűek is pánikba esnek. Más kérdés, hogy ebben a helyzetben ki hogyan reagál.

Számos oka lehet annak, hogy egy adott pillanatban logikátlan, rossz döntést hozunk. Sokan egyszerűen, mint a kisgyerekek, próbálják meg nem történtté tenni az esetet. Én ott sem voltam…

Mások tudják, vagy legalábbis úgy érzik elkövettek valamit, amit esetleg összefüggésben állhat a történtekkel (azaz felelősnek tartják magukat), ezért menekülnek.

Megint másoknak pedig fogalmuk sincs egészen pontosan mi történt. Agyban nem voltak ott, megszokásból vezettek, és a baleset utáni sokk alatt képtelenek azonnal visszaidézni az eseményeket.

Sok esetben az érintettek abból a téves helyzetértékelésből indulnak ki, hogy nyilvánvalóan csak az lehet a felelős a balesetért, aki autóval (nagyobb autóval) közlekedett, és/vagy aki kevésbé sérült meg, holott ez korántsem biztos, hogy így igaz.

Azonban, ha csak nem látja az esetet pár jó minőségű képet adó kamera vagy szavahihető szemtanú, nem biztos, hogy a balesetben szerepet játszó összes körülményre fény derül.

Nem valószínű például, hogy a rendőrség bizonyítani tudja, hogy a gázolás pillanatában a sofőr épp a rádiója állomáskeresőjével babrált ahelyett, hogy az utat figyelte volna. Azt sem, ha pont akkor gyújtott rá egy cigire. Vagy, hogy a gyalogos, ahelyett, hogy körülnézett volna, a telefonjával babrált.

Ám, akik érintettek a balesetben, azok pontosan tudják, hogy mit tettek, még ha nem is minden esetben képesek ott és akkor minden esetben pontosan felmérni, hogy amit tettek, közrejátszott-e a balesetben, s ha igen milyen mértékben. Ez olykor még a vizsgálatba szakértőket is bevonó rendőrségnek is hónapokba telik.

Ez az egyik lehetséges oka annak is, hogy – a kizárólag anyagi kárral járó balesetek résztvevői közül – sokszor a vétlen fél ismeri el a felelősségét. Mert ő tudja, hogy tett valamit, ami okozhatta az ütközést, és mivel a másik fél határozottan tagadja, hogy „ő lenne a hibás”, gyorsan kialakul benne az a meggyőződés, hogy akkor kizárásos alapon nem lehet más a vétkes, csakis ő.

A cserbenhagyás azonban már önmagában is büntetendő. Akkor is, ha nem a cserbenhagyó a baleset okozója és semmi módon nem is tehető felelősség a történtekért! Pusztán azért hónapokat, de akár éveket is lehet ülni, mert valaki elhagyja a helyszínt mielőtt meggyőződött volna, hogy nincs-e szüksége ott bárkinek is segítségre.

Nem csak azoknak kell azonban ilyen esetben bíróság elé állniuk segítségnyújtás elmulasztásáért, akik balesetet okoztak! Bárki járhat így, aki jelen volt, aki látta (akinek látnia kellett), hogy mi történt. Korábban mi is hírt adtunk egy olyan esetről, amikor egy kerékpáros, aki miatt két autó ütközött csúnyán ráfizetett, amiért elkerekezett a helyszínről, mint ha neki semmi köze nem lett volna a történtekhez.

Baleset esetén, akár felelősnek érzi magát valaki a történektért, akár nem, akár részese, akár nem, meg kell győződni arról, hogy van-e bárki is, aki segítségre szorul. Még azoktól is elvárható, hogy lassítsanak és kérdezzék meg, hogy szükség van-e   segítségre, akik épp csak arra jártak, de nem láttak semmit. Senki nem indulhat ki (és ne is induljon ki) abból, hogy már biztos hívtak segítséget.

Aki viszont részese egy személyi sérülést is okozó balesetnek, semmiképpen nem hagyhatja el a helyszín a rendőrség megérkezése és a helyszínen intézkedő rendőr engedélye nélkül.

De mi van akkor, ha már megtette? Mit tegyen az, aki a balesetet követő pillanatokban hozott egy rossz döntést és elhajtott. Megkérdeztünk pár jogászt, ügyvédeket, ügyészeket, egy volt bírót is.

Abban egyetértettek, hogy a súlyos bűnt, a segítségnyújtás elmulasztását akkor is elkövette az illető, ha később visszament a helyszínre, és akkor is, ha nem. Azonban a többség úgy vélte, a bíróság előtt enyhítő körülménynek számíthat (nem biztos, de lehetséges), ha valaki visszamegy és nem otthon várja meg, hogy tudja-e azonosítani a rendőrség vagy sem.

Ám azzal, hogy visszatér a helyszínre, még senki nem kerülheti el a segítségnyújtás elmulasztásának büntetőjogi következményeit. De egy fokkal jobb fiú/lány lesz az ügyész és a bíró szemében is, mint ha nem teszi.

Felmerülhet a kérdés, hogyan kerüljük el, hogy pánikhelyzetben rossz döntést hozzunk?

Mindenekelőtt legyünk jelen minden pillanatban. Ne rutinból vezessünk, figyeljük az utat, és figyeljük saját tetteinket is. A tudatos jelenlét az autóvezetésnél különösen fontos. Részben, mert így nagyobb eséllyel kerülhetjük el a baleseteket,  mintha zombik módjára hajtanánk, közben telefonálnánk, vagy a gyereket nevelnénk a  kocsiban, hanem azért is, mert szükség esetén így pontosabban fel tudjuk idézni mi is történt valójában. Biztosan fogjuk például tudni, hogy mi nem hibáztunk, tehát bármi is a baleset kimenetele, aminek részesévé váltunk, ezért nem mi vagyunk a felelősek.

Hasznos lehet, ha miután megtörtént a baleset mérlegelés nélkül azonnal a fékre lépünk. Aztán fújuk kettőt-hármat, ha és szép lassan elszámolunk tízig (jó módszer, hogy mondjuk végig magunkban vagy akár hangosan is, hogy egy Mississippi, két Mississippi, három… és így tovább). Ezzel kissé lecsillapítjuk magunkat, és időt nyerünk, hogy racionálisabb döntéseket hozunk.

Utána azonnal szálljunk ki és tegyük, amit tenni kell – kérdezzük meg, kik sérültek, szüksége van-e valakinek mentőre, és a többi – még mielőtt újra ránk tör a pánik és mégis a menekülést választanánk.

Figyelem! A „büdös-bunkó BMW-stől” is meg kell kérdezni, akkor is, ha ő tarolta le 160-nal az összes többi autót! Feltéve, ha jóba akar lenni az ember a lelkiismeretével, és nem akar hónapokkal később a vádlottak padján együtt ülni vele; ő a baleset okozásáért, a balesetben érintett nem segítő pedig segítségnyújtás elmulasztáséért.

F.Gy.A.