Egyelőre maradjunk a büntetéseknél!

„Mikor itt (Magyarországon. A szerk.) vagyok, tudatosan nem nézek tévét, nem hallgatok rádiót, konkrét útvonalakat választok ki, hogy merre járok a városban, mert ahol dugó van, ott tudom, hogy őrület lesz az emberek közötti viszony. Itt rendszeresen állok percekig a körforgalmak előtt, mert be nem engednének, és fel sem merül, hogy egy autó innen, egy onnan jöjjön.” Ezt a gondolatot Frei Tamás, az egykor népszerű riporter fogalmazta meg egy tegnap közzétett 24.hu interjúban. Nehéz lenne vitatkozni vele, és nem is szívesen tenném, hiszen mi is számtalanszor írtunk már a hazai közúti közlekedés – finoman szólva – hiányos kultúrájáról. Mindez nyilván jobban feltűnik annak, aki az év nagyobb részét olyan országokban tölti, amelyekben – a hazai forgalomhoz képest – nagyságrendekkel több jármű közlekedik az utakon. Ám valamiért – maradjunk Frei Tamás megfogalmazásánál – mégsem lesz „őrület az emberek közötti viszony”.

Amióta egyre több jármű tulajdonosa szereli fel az autóját kamerával, mind több sokkoló közlekedési baleset vagy – szerencsés esetben – éppen csak szituáció kerül fel a világhálóra. Az ember nem hisz a szemének, amikor az autópályákon megforduló, a leállósávokon előző, a gyalogátkelőhelyeken átszáguldó, a tömött kocsisort kilátástalanul előző elmebetegeket látja. Fogalmam sincs, hogy mi járhat a fejükben, azt viszont tudom, hogy a tehetetlenségemből fakadó dühömben olykor olyan dolgokra ragadtatnám magam, amelyek amúgy erősen megkérdőjeleznék a jogállamba vetett hitemet. S tartok attól, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Lehet persze jogászkodni egy-egy balesetet követően – lásd a halálos balesetet kábítószer hatása alatt okozó hölgy esetét, akit éppen a minap fogtak el ismét bekokainozva vezetés közben, vagy a jogosítvány nélkül két ember halálát okozó fiatalember -, de az áldozatokat még a legjobb ügyvédek sem hozzák vissza a sírból.

Közlekedésbiztonsági szakértők, szociológusok vitáznak arról, hogy a magyarnál lényegesen kedvezőbb baleseti statisztikával rendelkező országokban vajon mi a szabálykövetés legfőbb motivációja: a gyermekkorban kiépített, önmagából fakadó másokkal szembeni tisztelet és bizalom, vagy a büntetéstől való félelem. Egészen biztosan sokkal jobb lenne az életünk, ha az első variációt fogadhatnánk el magyarázatként. Ám azt gyanítom, hogy ettől még nagyon messzire vagyunk. Marad tehát nekünk a büntetés, amiből talán értünk. Ahogyan egy héten közzétett cikkünkből kiderül, az autópályás  sebességkorlátozást parlamenti szinten elvető németek is tartanak a büntetésektől, amelyekhez hozzá kell tenni: rendkívül súlyosak és kibúvók nélküliek. Megjegyzem, a magát a legtökéletesebb demokráciaként hirdető Egyesült Államokban sem láttam még a kirótt büntetést a rendőrrel megvitató autóst. Valószínűleg azért, mert azok pillanatok alatt minimum egy rendőrségi fogdában találják magukat.

Az autósok közötti emberi kapcsolatok vélhetően a szigorúbb rendőri fellépés és büntetés dacára sem lesznek egyik napról a másikra normálisabbak, udvariasabbak, harmonikusabbak. De talán idővel minden mai szabályszegő belátja majd, hogy a pénz értelmesebb dolgokra is elkölthető. Nem mellesleg halott vagy örökre megnyomorodott ember is kevesebb lesz a felelősségteljesebb közlekedés következtében. És ki tudja, egyszer még – büntetések helyett – önmagunk értékrendszere alapján is megfelelünk majd azoknak a szabályoknak, amelyek értünk születtek.

S.G.