Elment a hőskor egyik utolsó tanúja

Életének 87. évében elhunyt Kemenes Miklós nyugalmazott rendőr ezredes, az ORFK Közlekedésrendészeti Főosztálya és az ORFK-Országos Baleset-megelőzési Bizottsága egykori munkatársa, a szakma Miklós bácsija, a szakújságírók Miki bácsija. Csendesen ment el március 2-án.

Pár hét híján 63 évet töltött a rendőrségen. Sokaknak életből nem adatik meg ennyi. Ő pedig 63 éven át keresztül szenvedéllyel és hatalmas elhivatottsággal dolgozott, a szó szoros értelmében szinte a haláláig.

1958. március 31-én az akkor irigyelt elitalakulatnál kezdte pályafutását, a BRFK motorkerékpáros egységénél, avagy a „fejvadászoknál”, ahogy akkoriban emlegették őket. Nagyon büszke volt életének erre az időszakára. Rádió- és tévéműsorokban, újságoknak nyilatkozva, vagy akár csak amikor a kávéautomatánál összefutott egy ismerőssel, mindig felidéztek azokat az éveket, kalandokat, mindig volt az ott töltött évekből egy érdekes, színes, máig tanulságos története.

Ahogy a későbbi évekből is. Hiszen dolgozott a közlekedésrendészet szinte minden területén, voltak élményei, tapasztalatai, ismeretei bőven. Volt baleseti helyszínelő, majd vizsgáló, századparancsnok, vezette a helyszínelő alosztályt, és értékelő tisztként dolgozott a Belügyminisztérium Adatfeldolgozó Csoportfőnökségén is. 1981-ben került vissza az ORFK Közlekedésrendészeti Főosztályának a Megelőzési (később Baleset-megelőzési) Osztályára, ahol nyugállományba vonulásáig dolgozott, majd még utána is, rendületlenül.

Ő volt az, aki éveken keresztül kézben és karbantartotta a baleseti statisztikákat. Akit, mi újságírók sok más jó tulajdonsága mellett azért szerettünk, mert fejből és azonnal megválaszolta még azokat a kérdéseket is, amiket mások számítógéppel is csak órákkal vagy napokkal később.

Emlékezett a trendekre. Olykor, ha szerinte a sajtó kissé túlzásba esett sztorikkal tűzdelve mesélt arról, hogy „ennél cifrább dolgok is voltak már”, és hogy „messze nem ez volt a legrosszabb év ebben a tekintetben”. Ha ismerte az újságírót, felhívta és elmondta neki, szerinte miben tévedett. Nem lehetett haragudni rá ezért. Ráadásul majd’ mindig igaza is volt.

Biztosak lehettünk benne, hogy ő tudja jól. Nem egy felettesével készítettem pályám során interjút, akiknek ő készítette a felkészítő anyagot, és ha a beszélgetés közben olyasmire is rákérdeztem, amire előzőleg nem gondoltak, szinte valamennyien azt mondták: „Ezt majd kérdezze meg a Miki bácsitól!”

Ha az ember az elmúlt fél évszázad közlekedésrendészetéről, közlekedésbiztonságáról, baleseteiről akart tényeket megtudni, érdekes történeteket hallani, Miki bácsi megkerülhetetlen volt. Elképesztően nyugodtan, szemléletesen és mindig mosolyogva tudott beszélni a legkényesebb dolgokról és a legszárazabb statisztikákról is.

Kollégáitól tudtuk, hogy olykor csak úgy, a saját szakállára, sportból, személyes elhivatottságból ásta bele magát bizonyos témákba. Elemezte a különböző rendőrkapitányságok és főkapitányságok anyagait, és általában mindig talált is valamit, amit érdemes volt meghallgatni, és nem csak az újságíróknak.

Rendszeres szereplője volt a közlekedésbiztonsággal foglalkozó rádió- és tévéműsoroknak, nyilatkozott, szakmai- és a szélesebb nagyközönségnek szánt háttéranyagok sokaságát írta. És közben mindig vidám volt, mindig mosolygott. Készakarva sem lehetett volna kihozni a sodrából.

Fel sem tűnt annak idején, hogy nyugdíjba vonult, hiszen ugyanazt csinálta „nyugdíjasként”, amit az előtt. Gyűjtötte az adatokat, elemezte a különböző helyekről származó jelentéseket, figyelte a trendeket és mesélt, óvatosságra intett és tájékoztatott.

Elképesztő munkabírással volt megáldva és hihetetlen memóriával. Ez a két tulajdonsága volt a védjegye. Még a nála jóval fiatalabb kollégáit is megdöbbentette azzal, hogy évekre visszamenően tudta a statisztikai adatokat, és gyorsabban, pontosabban, legfőképpen pedig érthetőbben tálalta azokat, mint a Google.

A rendőrség volt a második otthona. A harmadik pedig az erdő. Kevesen tudták róla, hogy szenvedélyes vadász volt, sok éven keresztül ő vezette a Börzsöny Borostyán Vadásztársaságot. Egyszer azt mondta: Eleget voltam és vagyok még ma is az aszfalton. Belehalnék, ha nem mehetnék ki időről időre a természetbe friss levegőt szívni. Rajongott a természetért.

Miki bácsi nem mond fel már több statisztikát fejből. A hazai közlekedésrendészet hőskorának egyik utolsó tanúja örökre eltávozott. Nem kérdezhetjük meg többé, sem mi, sem kollégái semmiről. És nem indul már többé vadászni sem.

Miki bácsi! Nyugodj békében!

 F.Gy.A.