Nem mindegy, hogy az ego vagy az IQ vezeti az autót!

• Miért viselkednek egyesek vadállatként vezetés közben? Miért használják fegyverként az autójukat?
• Mi az oka, hogy egyre több és durvább agresszióval találkozunk az utakon? És ne csak a büntetőfékezőkre gondoljunk!
• Hogyan kerülhetjük el, hogy mi magunk se váljunk agresszív, senkivel és semmivel nem törődő közlekedőkké?
• Már jól tudjuk miért és hogyan történnek balesetek. Itt lenne az ideje azt megtanulni inkább, miképpen kerülhetők el a veszélyes szituációk!

Mások mellett ezekről kérdeztük Zerkovitz Dávid pszichológust. Meglepő válaszokat adott.  Szerinte egyáltalán nem biztos, hogy oly mértékben nőt a közúti agresszió, mint látni véljük. Sok évvel ezelőtt is szembesülhettek és szembesültek is autósok azzal a ma büntetőfékezésnek nevezett jelenséggel, amikor valamilyen vélt-valós közlekedési affér után hirtelen bevágott eléjük az a másik autós, nyomott egy satuféket és tovább hajtott. Azelőtt is létezett a közúti agresszió, hogy a sajtó és a közösségi média olyan intenzíven foglalkozott volna vele, mint napjainkban.

Csakhogy sok évvel ezelőtt még nem voltak térfigyelő kamerák, legalábbis nem olyan számban mint manapság, és az autókban sem igen voltak fedélzeti kamerák, amikkel rögzíthették volna az affért. Olyan internetes felületek is csak az utóbbi egy-két évtizedben léteznek már, ahol a közúti banditizmusról vagy az annak vélt esetekről készült felvételeket közzé lehet tenni. Nem utolsó sorban pedig – tette hozzá Zerkovitz – a média sem foglalkozott annyit az ilyen esetekkel, mint napjainkban.

A pszichológus szerint már csak ezért sem feltétlen igaz az, hogy nőtt az agresszió az utakon. Zerkovitz úgy véli, a konfliktusok száma nőtt, de ennek sokkal inkább az lehet az oka, hogy nőtt a forgalom, a közlekedésben résztvevők száma, ami automatikusan magával hozta a közúti konfliktusok számának emelkedését. Másfelől például a kerékpárok népszerűségének növekedése és az új közlekedési eszközök megjelenése, amelyekről ma még igazából azt sem tudja megmondani senki, azok sem, akiknek ez lenne a dolga, hogy hol közlekedhetnek.

Zerkovitz az autós-kerékpáros konfliktusokat hozta fel példaként. Sok autóst „idegesítenek” a két keréken közlekedők az utakon (nemcsak a bringások, a motorosok is); az, hogy ők a sávok között is tudnak haladni, hogy cikáznak a duóban lépésben haladó autók között, hogy „tolakodnak” a pirosnál, noha az nem szabálytalan. Zavarják a megszokott közlekedésüket, nagyobb figyelemmel kell lenniük az úton, kevésbé vezethetnek rutinból – általában ez áll az idegeskedés hátterében. A kerékpárosokat viszont az háborítja fel, hogy az autósok tudomást sem akarnak venni róluk, veszélyeztetik őket, előzéskor, kanyarodáskor nem figyelnek rájuk, nem tartják a biztonságos oldaltávolságot.

Idővel aztán lassan megszokták egymást és ma már csökkenni látszik a konfliktusok száma. Valószínűleg soha nem szűnnek meg teljesen az efféle afférok, mindig lesznek itt is, ott is, akik „csak azért is” alapon próbálnak megoldani közlekedési szituációkat. És mivel az autósok és a kerékpárosok is nagy számban használnak fedélzeti, illetve sportkamerákat, a jövőben is felkerülnek majd a világhálóra olyan felvételek, amelyek az autósok vagy kerékpárosok szabálytalanságait mutatják be.

A pszichológus szerint a különböző közlekedési afférokról nyilvánosságra hozott felvételeknek nemcsak visszatartó erejük lehet. Frusztrálhatják is a közlekedőket. Erősíthetik az emberekben azt az érzést, hogy „ma már életveszélyes kimenni az utakra”, még akkor is, ha ők maguk soha nem tapasztaltak hasonlókat, mint amiket egy-egy video-összeállításban töményen elébük tárnak. Holott inkább csak arról van szó, hogy a durva szabályszegésekkel ma már azok is találkozhatnak (az interneten, a tévében), akik az utakon soha nem láttak, tapasztaltak hasonlót.

Zerkovitz, aki pszichológusként egyebek között közlekedési balesetek emberi tényezőinek vizsgálatával is foglalkozik, ezen belül repüléspszichológiával is, beszélgetésünk közben felvetette: vajon helyes-e, hogy a hírek, a szakértői megnyilvánulások mindig és kizárólag arról szólnak, hogyan történt a baleset. Milyen járművezetői, műszaki, út vagy egyéb hibák, mulasztások vezettek a baleset bekövetkezéséhez?

A pszichológus szerint a sokkterápia, a riogatás, ha úgy tetszik, a szabálytalanságok és azok következmények bemutatása mellett, de még inkább helyett, inkább pozitív pszichológiára volna szükség. A repülésben arra helyezik a hangsúlyt, hogy egy megtörtént baleset vagy veszélyes helyzet miképpen előzhető meg. Ha ezt vagy azt lát, érez, tapasztal a pilóta, mit tegyen, hogy ne történjen tragédia. Szerinte a közúti közlekedésben is inkább arra kellene fókuszálni, hogy a közlekedők megtanulják miképpen lehet elkerülni bizonyos veszély- és/vagy konfliktushelyzeteket, avagy egy balesetveszélyes helyzetből hogyan lehet úgy kikeveredni, hogy lehetőség szerint senki ne haljon vagy sérüljön meg.

Szerinte erre kellene koncentrálni a közlekedésre nevelésben és a járművezető-képzésben is.

Sokan szinte fegyverként használják az autójukat az utakon. Zerkovitz Dávid szerint ennek két oka is lehet. Egyfelől általában igaz, hogy „ki, hogy viselkedik az életben, igen nagy valószínűséggel úgy viselkedik majd vezetés közben is”. Aki egy bevásárlókocsival is képes befurakodni sokak elé, nekitolni a sajátját mások bevásárlókocsijainak csak azért, hogy elébe vághasson, az autója volánja mögött sem viselkedik majd lényegesen másképp.

Vannak azonban úgymond hétköznapi („normális”) emberek, akik a volán mögött kissé eleresztik magukat. Az autó anonimitást és a sebezhetetlenség érzését nyújtja számukra.

A legtöbb embernek az autó az avatárja. Amilyen az autóm olyan vagyok. Erős, nagy autóm van, erős vagyok és nagy vagyok.

Ez nem feltétlenül valami beteges dolog. Nem feltételen kell egy nagy, erős autó láttán arra gondolni, hogy a benne ülő egy agresszív valaki! Egy nagy, erős, ergo biztonságos autó akár életet is menthet – a nagy teljesítményének köszönhetően könnyebben elkerülhetők vele még akár egy kevésbé ügyes autós számára is a balesetveszélyes helyzetek, erős karosszériájuk pedig védelmet jelent, ha mégsem sikerül.

Ezzel együtt tény, hogy sokan nem törődnek azzal, hogy a közlekedés egy csapatjáték. Nem érdeklik őket másik, olykor nem is tudják, észre sem veszik, ha veszélyhelyzetet idéztek elő.

Zerkovitz emlékeztetett rá, hogy az úton közlekedők többsége úgynevezett kényszervezető. Megvásárolja azt az autót, amit javasolnak neki, hogy kellően biztonságos és megbízható, s persze ki tudja fizetni, és közlekedik vele. Rutinból. A jogosítványa érvényes, a KRESZ-tudását és a gyakorlati tudását sem tartja szükségesnek időnként felfrissíteni a többség, hiszen nem okozott baleset, őt sem érte baleset, akkor minek.

A legtöbben nincsenek tisztában tényleges vezetési képességeikkel, tudásukkal. Nem okoztak balesetet, tehát tudnak vezetni – a legtöbben elintézik ennyivel a dolgot. Jellemzően ők azok, akik észre sem veszik, hogy csak azért nem érte őket baleset, mert mások mindig korrigálták a hibáikat intenzív fékezéssel, kormánymozdulattal.

Ha egy-egy, mások által esetleg okkal veszélyesnek tartott manőverük után rádudálnak az ilyen sofőrökre, nem is értik „Annak meg meg a baja, miért dudál?”. Jobb esetben csak mennek tovább, rosszabb esetben felhúzzák magukat, ami persze már önmagában is növeli a hibázás lehetőségét, rosszabb esetben elkezdenek kapkodni és újabb veszélyes szituációkat idéznek elő, amit aztán ők vagy mások vagy ki tudnak védeni, vagy nem.

Hogyan kerülhetők el az országúti gengszterek és mit tegyünk annak érdekében, hogy mi magunk is ne váljunk azzá? – kérdeztük a pszichológust.

Zerkovitz Dávid egy olyan fogalommal válaszolt, amit mindenki tanult a tanfolyamon mielőtt jogosítványt kapott volna, de a hétköznapokon nemigen használja és sokan nem is értik mit jelent egészen pontosan. Azt mondta, mindenekelőtt győződjünk meg arról, hogy vezetőképes, vezetésre alkalmas állapotban vagyunk-e!

Aligha van olyan autós, aki indulás előtt körbejárja a kocsiját, majd ellenőrzi, hogy a lámpák, az irányjelzők megfelelően működnek-e, teszteli a féket az első pár méteren, és a többi, noha elvileg azt tanulta, ezeket meg kellene tennie minden elindulás előtt. Még kevésbé foglalkoznak az autósok (és általában a közlekedők) azzal, hogy ők maguk alkalmas állapotban vannak-e akkor éppen a járművezetésre.

Itt nemcsak arról van szó, hogy ittak vagy drogoztak-e! Egy kiadós családi veszekedés után, vagy miután közölték az emberrel, hogy kirúgták, netán, ha épp akkor vette egy közeli hozzátartozója halálhírét, nem szerencsés volánhoz ülni. Még annyira sem fog a vezetésre koncentrálni, mint amikor rutinból kényszervezet.

Fontos, hogy reálisan tervezze meg az autós az útvonalát és amikor a várható menetidővel kalkulál vegye figyelembe az esetleges dugókat. Sokan azért mennek bele veszélyes szituációkban mert késésben vannak egy lerobbant autó, egy útfelújítás vagy szabálytalanul parkoló jármű miatt, és sietnének.

Egy bizonyos szint felett azonban a pulzusszám emelkedésével exponenciálisan nő a reakcióidő. Egy ideges, pláne egy hirtelen felidegesített sofőr még olyan manővereket is képes elhibázni, amit máskor álmában is képes lenne megcsinálni. Ha ehhez jön még a sietség okozta kapkodás, a sofőr máris egy időzített bombaként halad előre és megjósolhatatlan, hogy épen eljut-e a céljáig.

Egy nyugtató zene vagy akár egy humoros felvétel, de még akár egy rágógumi is csökkentheti a feszültséget, és mindjárt másképp reagálunk, ha valaki bevág elénk, akadályozza a haladásunkat. Mindig legyen kézközelben inni és valami rágcsálni való (ha nincs rágcsálni való óvatosan a rágóval is, mert növeli az éhséget).

„Az éhes férfinél agresszívebb állat nem igen létezik”, szögezte le Zerkovitz Dávid. Márpedig aki maga is agresszív, aligha fog egy másik agresszív viselkedésére kellő nyugalommal reagálni. Az pedig semmi jót nem ígér, ha két agresszív autós találkozik.

Gyakori hiba, hogy ha valakit szerinte szabálytalanul megelőztek, bevágtak alá, nem adták meg neki az elsőbbsége és ezekhez fogható sérelem ért az úton, a szabálytalankodó nyomába ered, hogy jól odamutogasson neki, vagy legalábbis megnézze magának az illetőt, még akkor is, ha vészvillogóval vagy kézjelzéssel bocsánatot kért az illető.

Ez a viselkedés több okból is veszélyes. Először is, mert meglehet, az illető észre sem vette, hogy hibázott. Nem történt baj, ezért már rég túllépett az iménti szituáción. Egyáltalán nem zárható ki, hogy épp az vált majd ki benne agressziót, hogy a „sértett fél” üldözőbe vette, rádudál, mutogat neki, az öklét rázza, és neki fogalmas sincs arról, hogy miért. Másodszor azért roppant veszélyes ez a magatartás, mert a szabálytalankodó üldözése közben az érintett sofőr nem a forgalomra és a vezetésre, hanem az üldözésre koncentrál.

A pszichológus azt javasolja, ha akár saját hibánkból, akár másokéból veszélyes szituációba kerültünk, maradjunk le, tartsuk magunkat távol a konfliktuszónától és legfőképpen nyugodjunk meg. Semmiképpen ne reagáljuk túl a helyzetet és ne is éreztessük a többi érintettel, hogy „amúgy szerintünk nekünk volt elsőbbségünk, igazunk…”. A temetők tele vannak olyanokkal, akiknek elsőbbségük volt, akiknek igazuk volt. Ha lemaradunk, még akkor is, ha meggyőződésünk, hogy nem mi hibáztunk, lehet, hogy sérül az egónk, de nagyobb eséllyel elkerülhető, hogy újabb, veszélyesebb konfliktusba keveredjünk.

Baleset-megelőzési szempontból koránt sem mindegy, hogy az egó vagy az IQ vezeti az autót! Márpedig a legkönnyebben azt a konfliktust lehet kezelni az utakon is, amit sikerül időben elkerülni. Ha látjuk, hogy „Mit művel mögöttünk az az állat?!”, nem érdemes önkéntes rendőrt játszani, eléállni, nem hagyni előzni, mert „Na majd én megmutatnom neki!”. Engedjük el, javasolja a pszichológus, és vele együtt azt az indulatot is, amit a viselkedése gerjesztett bennünk. Jobban járunk. Lehet, hogy rossz napja van az illetőnek, lehet, hogy tényleg egy agresszív ember. Bárhogy is van, egyik esetben sem használunk sem magunknak, se a közlekedés biztonságának, ha hagyjuk, hogy az egónk vezessen helyettünk.

F.Gy.A.