10 perc

A múlt szombaton nyolc autó tört rommá az M7-es Balaton felé vezető oldalán. A rendőrség még vizsgálódik, kik is lehetnek a balesetek felelősei, az okai azonban már röviddel az események után is nyilvánvalók voltak. De nézzük általánosságban, vajon miért is számít manapság hazárdjátéknak egy-egy balatoni út!
Egy forró nyári napot megelőzően az autósok többsége már előre sakkozik, mérlegre teszi, hogy mikor érdemes nekivágni az útnak. A péntek délután kizárva, gondolják sokan, a legtöbben ilyentájt indulnak el. A szombat reggel, délelőtt szintén határeset, ráadásul egy fél nap már el is tűnik a pihenésre szánt időből. Később rászánni magunkat pedig már gyakorlatilag felesleges, mert épp, hogy leérünk, már fordulhatunk is vissza, amikoris már a hazaút időpontja jelent majd kockázatot. A lehetőségek közül még mindig a szombat reggel tűnik a legjobbnak. De akkor aztán sietni kell majd, mert a bőrünkön érezzük már a hűsítő vizet, a semmihez sem hasonlítható balatoni feelinget.
És a baleseti okok többségének hátterében éppen ez a sietség állhat. Persze mindenki szeretne gyorsan leérni tóparti célállomására, a gyorsaság pedig egyet jelent a türelmetlenséggel. Ráadásul a nyári hőség – még jéghidegre állított légkondicionáló mellett sem – kedvez az autózásnak, nem is beszélve azokról a gépkocsikról, amelyek nem rendelkeznek ilyen funkcióval. Tompul a figyelem, a sofőr agresszívabb, türelmetlenebb lesz, amihez csak adalék a vizionált hideg sör és meleg víz okozta belső sürgetés érzete.
Ha magunk előtt látjuk egy autópálya két, egyirányba haladó sávját, szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy azon baleset történhet. Voltaképpen nem is történne, ha mindenki az írott és íratlan szabályok szerint közlekedne. Azaz, megközelítőleg egyforma sebességgel, az ahhoz passzoló követési távolság betartásával haladna, egy esetleges sávváltáskor pedig nem erőszakos megoldást választana, hanem óvatosan, a belső sáv forgalmának ritmusát felvéve folytatná az útját. A szombatihoz hasonló tömegbalesetek okai azonban éppen ezeknek a szabályoknak a megsértéséből alakulnak ki. A tempósan haladó, tömött  kocsisorokban mindig akad olyan sofőr, aki úgy gondolja, hogy ha 130-140-es sebességnél „rámászik” az előtte haladóra, akkor előbb juthat el a nyaralójába, ahol a sörivásnak már nem lesz időkorlátja. Ott, akkor már mindenki ráér majd. Elégedetten nyugtázhatja, hogy legalább 10 perccel előbb érkezett meg a balatoni főhadiszállására, mint az a sok „dilettáns”, aki még mindig úton van. Az ő hozzáállásuk azonban még csak az egyik összetevőjét jelentik a tömegbaleseteknek, hiszen – ahogy látjuk ezt Forma-1-es versenyeken – 200-on felüli tempónál is lehet balesetmentesen közlekedni, sokszor pár centiméteres követési távolság mellett is. Csakhogy az autópályák – ahogy nem egyszer írtuk már – nem Forma-1-es pályák, a gépkocsivezetők pedig nem Hamiltonok és Verstappenek. (Elnézést kérek azoktól, akik így gondolnak magukra.) Mert, ami a lényeg, itt mások is, „amatőrök” is közlekednek. Tehát minél nagyobb az autósor sebessége és minél kisebb a követési távolság, annál nagyobb baleset kockázatát rejti egy külső sávból figyelmetlenül „betámadó”, aki egyszer csak úgy dönt, ő sem akar lúzer lenni. Mondván, 10 perc, az neki is 10 perc!
A minimális vagy annál is kevesebb követési távolság tartásának hívei a legtöbbször arra hivatkoznak, hogy ők „bizony nem akarják, hogy valakik elébük furakodjon”. Mert akkor mindig lesz valaki, aki közéjük és az előtte haladó közé érkezik, ez pedig azt jelenti, hogy a 10 percből akár 15 is lehet a végelszámolásnál.
Azon kevesen töprengenek, hogy egy baleset esetén a 15 percből is könnyen lehet 1,5-2 óra tétlen várakozás is, már ha csak vétlen szemlélői is az esetnek. Ha aktív résztvevői is, akkor még sokkal több is lehet ebből. És nagy pech, hogy a kórházakban nem is hideg sörrel fogadják az oda érkezőket.
Szóval, minden útra indulónak át kellene gondolnia, megér-e 10 perc előny minden további súlyos anyagi, rosszabb esetben tragikus következményt.
Nem is beszélve arról, hogy mindenkit hazavárnak.

S.G.