A baleset még hagyján, de ami utána történt!

• Karcolásokkal megúsztam, hogy egy ámokfutó olasz elvitte a kocsim orrát.
• Hónapokig tartott, mire sikerült végérvényesen pontot tenni az ügy végére.
• Rosszkor voltam rossz helyen, és ez nagyon sokba került a biztosítások ellenére is.
• Még a vétlenség is igen sok bosszúságot okoz egy nem igazán súlyos baleset után.

Zöldebb már nem is lehetett volna a lámpa, a kocsisor az Astoriánál azonban nem mozdult. Se én, aki a belső sávban vártam a szabad jelzést, sem a mellettem álló kocsi. A mögöttünk várakozók sem dudáltak. Vagy nem siettek, vagy ők is a villamos járdaszigeten összegyűlt lánygimnáziumi ifjú hölgyet csodálták.

Ha áll az autó abból nem lehet baj. Elvileg abból sem lehetne, ha alaposan kivár a sofőr, hogy még a „halványzöldön” áthajtók is biztosan átérjenek előtte.

Jóval később, a rendőrségi jegyzőkönyvekből derült ki, hogy nagyjából három másodperce már zölden világított a lámpa, amikor elindultunk. Két-három métert tettem meg (újabb egy-két másodperc), amikor egy iszonyatos erejű ütést éreztem a motorház felől. Azonnal lefulladt a motor. A kocsi megállt, én pedig csak néztem, mint hal a szatyorban.

Semmit nem láttam a balesetből, pedig az első sorból nézhettem végig. Mire felocsúdtam, az a másik autó már másodjára pördült meg az úton és éppen akkor állt meg a Rákóczi úton a belső sávban, szemben a menetiránnyal. Mire feleszméltem kacsázva elhajtott a Blaha Lujza tér felé.

„Nyugi, ahogy a hátsó kereke állt, nem megy messze. Amúgy minden rendben magával?” – kérdezte a mellettem álló kocsi vezetője, akivel pár pillanattal az előtt még egymás mellett várakozva gyönyörködtünk a lányokban. Megkönnyebbült, hogy nem ő állt a belső sávban. Én is, hogy karcolásokkal megúsztam.

„Szerintem mindketten megköszönhetjük a hölgyeknek, hogy nem lett komolyabb bajunk. Ha, nem bámészkodunk, ha időben elindulunk, magát telibe kapja és azt hiszem én sem úszom meg ép autóval”.

Megpróbáltam felidézni a történteket, amikor egy tagbaszakadt férfi lépett mellém.

„Ez a rendszáma. De engem felejtsen el!”

Mire megköszönhettem volna a papírcetlit, amit a kezembe nyomott az időközben elmenekült autó rendszámával, már nem láttam sehol.

Egy taxis volt, ezt is a rendőröktől tudom, akik a baleset és az azt követő eseményeket is több térfigyelő-kameraállásból végignézték. Nem keresték, nem volt rá szükség. Minden láttak, mindent rögzítettek.

Közben megszólított egy fiatal srác is. A haverjával és annak barátnőjével egy roncsnak is csak nagy jóindulattal nevezhető autószerűséggel álltak mögöttem.

„Itt maradjunk tanúskodni?”, kérdezte, de amikor igent mondtam, mindhárman kiszálltak és elmentek. A lány látta, hogy nem igazán értem a helyzetet, és visszaszólt. „Csak kajáért megyünk. Ez eltart majd egy ideig.”

Igaza volt. Sejtelme sem volt talán, hogy mennyire. Hónapokba telt, mire minden tekintetben sikerült pontot tennem az ügy végére. Pedig én csak rosszkor voltam rossz helyen.

Mire a rendőrök végeztek, az akku lemerült, így esélyem se volt kipróbálni, hogy járóképes-e még a kocsim. Autómentő, várakozás, közben a kellemes, már-már tavaszias télvégi hőmérséklet alaposan lehűlt. Akkumulátor híján se motor, se fűtés.

Mindennel együtt eltelt hat óra is, mire átfagyva, éhesen hazaértem.

Másnap kezdődött az ügyintézés. Biztosító, rendőrség, szerviz, megint biztosító, aztán megint rendőrség, mert hiába a sok kamerafelvétel, el kellett mondanom és alá kellett írnom, hogy én mondtam, hogy mit láttak a rendőrök a felvételeken. „Ez a szabály”, mondta kihallgatóm.

A dolog érdemi részével fél óra alatt végeztünk…volna. Közben azonban egyszer elhívta a főnöke (és hát egyenruháséknál a főnöknek nem lehet azt mondani, hogy bocs, de ügyfél van nálam és nem ő a gyanúsított, aki esetleg megérdemelné, hogy megvárassák egy kicsit), majd még kétszer ránk rontottak a kollégái is, hogy hol van az az akta, meg, hogy mikor végez, mert ők már mennének ebédelni.

A fél órásra tervezett kihallgatás a papírmunkával együtt két és fél órásra nyúlt.

Másnap telefonált a kihallgatóm, hogy van egy jó híre: megvan a balesetet okozó autó és önként jelentkezett az olasz fickó is, aki vezette. Ügyvéddel persze és simára csiszolt magyarázattal.

Közben jeleztem a szerviznek, hogy kezdjék el cascóra megcsinálni az autót. Nem volt időm megvárni, hogy előkerüljön a baleset okozója. Munkaeszköz nekem a kocsi, sokba került a hiánya, pedig nem béreltem helyette másikat. Pedig a szerviz ajánlgatta a cserekocsit, mondván, arról adnak áfás-számlát és ha meglesz a tettes, bevasalhatom rajta.

Az olasz biztosítójának magyarországi partnere viszont nem akart fizetni addig, amíg a bíróság nem dönt, hogy tényleg az a sofőr a felelős a balesetért, aki legalább másodpercekkel azután hajtott át legalább 90-nel a kereszteződésen, hogy a lámpa neki pirosra váltott. Akkoriban még mások voltak a szabályok, és még másabb a gyakorlat.

Bár az ilyen ügyekben ma sem könnyen jut pénzhez a vétlen áldozat. A biztosítók (tisztelet a kivételnek) büntetőkamatot számolnak fel és szerződésbontással fenyegetőznek már egy napos késedelmes díjfizetés esetén is, de ha nekik kell fizetni…

Nem a saját zsebüket, nyereségüket féltik! Nem! Azt mondják a többi biztosított érdeke, hogy én ne kapjam meg a pénzemet, amíg nem feltétlenül muszáj fizetniük. Ebből következik, hogy csak akkor fizetnek, ha már reális közelségbe kerül a per ellenük, plusz a sajtó is érdeklődik, persze,  akkor is csak jóval kevesebb annál, ami járna, de megígérik, hogy azt viszont azonnal utalják.

Már, ha a károsult belemegy a játékba.

Nekem annak idején már kész volt az autóm, ráértem. Ha fél évvel, egy évvel később fizetik ki azt az összeget, amit a casco nem fedezett, kivárom. Elvitatkoztunk egy pár hétig azon, hogy komolyan gondolják-e, hogy az autóm értékesebb lett azután, hogy az olasz összetörte, hiszen új motorháztetőt kapott a ki tudja milyen állapotú régi helyett… Próbálkoztak, még hasonlókkal, aztán egyszer csak fizettek. Ők fáradtak bele.

Persze nekem is ráment jó pár hasznosabban is eltölthető órám, és magam sem voltam mindig nyugodt, miközben szórakoztattuk egymást a biztosító ügyintézőjével.

Az olasszal a bíróságon találkoztam először. Sajnálta a dolgot, bár tőlem nem kért bocsánatot.

Az ütközés okozta sokkon hamar túltettem magam. A baleset után hercehurca, az autó hiánya, a tonnányi kitöltendő papír azonban néha még ma is kísért.

Mondják, hogy ma már minden egyszerűbb, bár azok az esetek, amelyekben azóta tanúként volt szerencsétlenségem részt venni, nem ezt mutatják.

Azóta mindenesetre, ha tehetem, nem hajtok a belső sávban az Astoria felé, körülnézek, akkor is, ha totál zöld a lámpa és már ketten átmentek előttem. Nem akarok még egyszer balesetet szenvedni. Ha túlélem, ha összefoltoznak az orvosok, akkor is, ami utána jön… rendőrség, szerviz, biztosító… és ezek azok a károk, amiket a biztosító nem térít meg, és amiket a bíróság sem vesz figyelembe a vétkes elítélésekor.

F.Gy.A.