Dicséret és/vagy büntetés

Zavaros álomból riadtam fel a minap. Kezében egy üveg márkás pezsgővel becsöngetett hozzánk egy jól szituált férfi, illően bemutatkozott, és közölte, hogy ő az autómat biztosító cég vezérigazgatója, s miután ötven éve vezetek sajáthibás baleset nélkül, a cége nevében szeretné ezt megköszönni egy kis pezsgővel.

Felébredtem, és megosztottam az álmom a feleségemmel, aki mosolyogva csak annyit kérdezett: „És most mit vársz? Hogy legközelebb az országos rendőrfőkapitány látogat meg, és megköszöni, hogy több mint hat évtizede egyetlen bankot sem raboltál ki, nem loptál a boltból, és még engem sem vertél meg, s ezért hozott neked egy arany gumibotot?”

Elviccelődtünk még egy ideig az ilyen típusú álmokon és lehetséges okain, de azért az álombeli vezérigazgató gesztusa szöget ütött a fejemben. Gyerekkori élményeim jutottak eszembe, amikor, ha valamit nem tudtam megcsinálni, akkor megdicsértek azzal, hogy legközelebb biztosan menni fog, mert okos és szép vagyok. (Valójában egyik sem voltam, de jólesett, hogy megsimogatták a buksimat.) Ha viszont rossz fát tettem a tűzre, akkor jogosan és következetesen megbüntettek. Végül is a gyerek így tanulja meg a társadalom szabályait, a dicséret-büntetés körében igazodik el majd az élet útvesztőiben is.

Ilyen egyszerűek voltak a szüleim pedagógiai elvei.

Most joggal teheti fel a kérdést az olvasó, hogy miként jön mindez a közlekedés biztonságához!

Nos, nemrégiben tettünk közzé egy tanulmányt arról, hogy az Európai Unió milyen közlekedésbiztonsági célkitűzéseket fogalmazott meg ezen a téren. Azt például, hogy „A közúti közlekedési baleseti halálozást 2050-re szinte nullára kell csökkenteni…„ És azt is, hogy „Gondoskodni kell arról, hogy az Európai Unió a közlekedésbiztonságban és védelemben világelső legyen valamennyi közlekedési mód tekintetében.”

De vajon miként lehet ezeket a – mai fejjel elérhetetlennek tűnő – célkitűzéseket megvalósítani? Még, ha feltételezzük is, hogy a határidőként megjelölt 2050-ig valamennyi járművet már a legfejlettebb vezetéstámogató rendszerekkel szerelik fel, és már mesterséges intelligencia is figyeli és korrigálja is szükség esetén a gépjárművezetők esetleges vezetéstechnikai hibáit, sőt, megszokottá válnak az utakon az önvezető járművek és már maguk a közutak is „okosodnak”, ezek a célkitűzések már nem is tűnnek annyira utópisztikusnak.

De, még ha csak elenyésző százalékban marad tere az emberi tényezőnek – ami napjainkban a balesetek fő oka – fel kell tenni tehát a kérdést: miként lehet az embert – nem 10 vagy 20 év múlva –, hanem már akár egyik pillanatról a másikra  szabálykövetésre oktatni, szoktatni.

Sehogy – mondaná az ember csípőből –, de akkor egy lépéssel sem jutunk közelebb egy közlekedési balesetekben elhunytaktól mentes világhoz. Azt viszont nem tehetjük meg. Nem maradhatunk tétlenek, amikor mások bűnös felelőtlensége miatt vétlen közlekedők halnak meg az utakon.

Nincs más hátra, a gyerekkori példámból kiindulva dicsérni vagy büntetni kell, mikor mit indokol a helyzet.

Azt már a magyar rendőrség is felismerte, hogy az emberek általában is szeretik az elismerő szavakat. Jóleső érzéssel fogadják a rendőrök karácsonyi, húsvéti ajándékait azok a járművezetők, akik ezeken a napokon a szabályokat betartva, a papírjaikat rendben tartva vezetnek, és – ezekben az esetekben szerencséjükre – közúti ellenőrzés alá vetették őket.

Sőt, ahogy arról korábban beszámoltunk, már olyan applikációt is fejlesztettek, amely képes jutalomponttal honorálni a szabályos közlekedést. De végső soron a biztosítók bónusz-málusz rendszere is ezt a célt szolgálja valahol.

Egészen biztos, hogy az ilyen lépések, gesztusok is sokat jelentenek, de ettől még – legalábbis most így látszik – a szabálykövetés legerősebb kikényszerítő ereje a büntetés marad. Mert – ahogy az álomfejtésünkkor a feleségem megjegyezte – attól még nem fog megdicsérni a rendőrség, hogy ma sem raboltam ki senkit az utcán vagy, hogy nem ittasan, esetleg bedrogozva ültem a volán mögé.

A különböző szintű jogszabályok ugyanis szankciókat jelölnek meg a szabályok megszegőivel szemben. S hogy ez jelenti-e a jövőt, hogy a büntetésekkel még sokáig számolnunk kell-e? Esetleg előáll majd az az ideális helyzet, amikor a közlekedők túlnyomó többsége – büntetéstől való fenyegetettség nélkül is –belátja majd, hogy a közlekedés egy olyan társasjáték, amelynek a szabályait nemcsak a saját maguk, hanem a közösség érdekében is érdemes betartani?

Nem tudom.

Most azt látjuk, hogy azok az országok érnek el kiemelkedő eredményeket az unió által meghatározott úton, amelyekben nagyon komoly szigorításokat vezettek be, legyen szó a csökkentett sebességkorlátokról vagy a megemelt büntetési tételekről. Elég, ha csak a szomszédos Ausztriára, Szlovéniára, a távolabbi Hollandiára, Spanyolországra vagy éppen a skandináv államokra gondolunk.

Azt hiszem, hogy a magamfajta szabálykövető közlekedőket csak annyiban érintik, érintenék a szigorodó szabályok, hogy biztonságosabb körülményeket tapasztalhatnak maguk körül. Mert a társadalom többsége nálunk is elfogadja, hogy nincs drágább az emberi életnél. Nem rajtuk fog múlni tehát, hogy rövid időn belül kézzelfogható közelségbe kerüljünk az EU közlekedésbiztonsági célkitűzéseinek teljesítéséhez. A szabályszegők viszont vessenek magukra!

S.G.