Egy fontos nap margójára

Forrás: http://www.akozlekedesikulturanapja.hu

Bár több mint egy héttel vagyunk túl „A Közlekedési Kultúra Napján”, mégis úgy érzem, hogy nem haszontalan a három éve kijelölt nap tartalmáról újra és újra beszélni. Különösen akkor láttam ezt indokoltnak, amikor megnéztem egy összeállítást a világon ünnepelt, fontos vagy éppen kevésbé említésre méltó ilyen-olyan napokat. Senkit sem szeretnék megbántani azzal, hogy rövid értékelésbe bocsátkozom a különböző csoportok által meghatározott „napok” jelentőségét illetően, hiszen – eltérő indíttatásból ugyan, de – nyilván mindenkinek lehetnek olyan kiemelt céljaik, amelyekhez nagyobb nyilvánosságot szeretne kapni. Nem fogják elhinni, 318 nap létezik az évben, amikor a világon valakik, valamilyen csoportok valaminek a napját ünneplik. És miután ebben az összeállításban nem találtam „A Közlekedési Kultúra Napját”, gyanítom, hogy bőséggel akadnak még olyanok, amelyek nem kaptak helyt a felsorolásban. Nyugodtan vádolhatnak elfogultsággal, de szerintem a Bíró József általi kezdeményezésnek minimum a TOP-10 emlékező nap között lenne a helye. Már ha érdekel az valakit, hogy a világon évente körülbelül 1,2 millió ember hal meg közlekedési balesetben, 50 millió pedig különböző súlyú, nem ritkán maradandó sérülésekkel éli túl ezeket a tragédiákat. Egészen elképesztő számok ezek, ennek ellenére „A Közlekedési Kultúra Napját” még csak Magyarországon ünnepeljük tudományos konferenciákkal, a közlekedésbiztonság javítását célzó látványos felnőtt- és gyermekprogramokkal országszerte. Már az is nagy dolog, hogy a hazai eseménysorozat kezdetektől felkeltette az ENSZ Egészségügyi Világszervezet (WHO) érdeklődését, s amelyet dr. Ledia Lazeri, a WHO Magyarországi Irodavezetője az első pillanattól képvisel a jeles napon.
„A közlekedés, ha kulturált, akkor biztonságos is”, hangoztatta Bíró József ötletgazda, hozzátéve, hogy a közlekedési kultúra nemcsak azt jelenti, hogy mindenki betartja a KRESZ előírásait. Bíró József közlekedési kultúra nézete szerint a közlekedési kutúra magába foglalja a közlekedéstudatosságot is, hogy a közlekedés szereplői figyelnek a többiekre és toleránsak. Nehéz ezekkel a gondolatokkal vitatkozni. Éppen ezért a magam részéről nem is kívánok vitába bocsátkozni a neves közlekedésigazgatási szakemberrel. Bár annyit azért csendben megjegyeznék, hogy kulturált közlekedés kulturált emberektől, kulturált infrastruktúra közepette várható el. Az első negyedév baleseti statisztikái szerint e téren van mire alapoznunk, hiszen a közlekedők többsége bizonyított. (Renitensek, szabályokra fittyet hányók, törvényen kívüliek mindig, mindenhol akadnak.) Amikor tehát a főváros vezetése éppen a budapesti közlekedés megreformálásán töpreng, érdemes lenne meghallgatniuk a független szakértők álláspontját is a kérdésben. Mert talán ki lehet mondani, hogy önként, jószántunkból elindultunk egy jó – balesetmentesebb – úton, amelyet kár lenne egyre erőteljesebb büntetésekkel kikövezni, még nagyobb terhet róva a rendőrségre. Alapkérdés lenne például azt tisztázni, hogy például Ausztriában, Németországban vagy Svájcban a büntetésekkel kényszerítik-e ki a közlekedési szabályok betartását, avagy a – már gyermekkorban is megjelenő – közlekedési kultúra szintjének emelésével.
Nem kisebbítve Bíró József érdemeit, jómagam javaslatot tennék „A Közlekedési Kultúra Évének” az életre hívására. Lehet, hogy akkor esztendőkön át folyamatosan fókuszba kerülhetne a biztonságos közlekedés, amely, ahogyan a baleseti adatokból láttuk, a világon mindenhol komoly problémát jelent.

S.G.