Féltégla a kereszteződésben

  • Nem elég megadni az elsőbbséget, úgy is kell viselkedni, hogy a többiek ezt elhiggyék.
  • Aki nagy sebességgel közelíti meg a kereszteződést, azt sugallja, hogy nem fog megállni.
  • Lassan a torkolathoz gurulni: testbeszéd, ami azt közli: “Ne félj, együttműködöm veled!”.

Országos főút településen belüli szakasza. Három-négy egységből álló konvoj halad előre szabályos tempóban, amikor történik valami: az elöl haladó váratlanul satuféket nyom, a mögötte haladók alig tudják elkerülni az ütközést. Kölcsönös dudálások, aztán lassan elszélednek a járművek a következő lámpás csomópontnál.

Mi történt valójában? A konvojt vezető személyautó úttorkolathoz közelített, amikor ott feltűnt egy magasított, fehér dobozos kisáruszállító. Emez a kereszteződéshez érve nem lassított, és az csak utolsó méteren nyomott satuféket. Éppen, hogy megállt a védett főút padkájának a vonalában.

Lehet, hogy a nagy lendülettel a kereszteződésbe hajtó jármű vezetője nem akart balesetet okozni, nem kívánta megszegni a szabályokat. Egyszerűen ment a maga útján, tudta hol kell megállnia, és az utat odáig a maga tempójában tette meg. Nem gondolt arra, hogy a sebesség és az irány, amerre tartott, a külső szemlélőben annak a valószínűségét keltette fel, hogy beront a főúton haladó járművek közé és hatalmas balesetet okoz.

Az agyunk ugyanis úgy működik, hogy ha látunk egy tárgyat mozogni, akkor a mozgás sebességéből és irányából egy röppályát rajzolunk magunknak. Így számítja ki a labdajátékos, hová repül majd az ütése, vonalon belül vagy kívül. Ezért sikolt fel az anya, ha látja, ha az első emeleti erkélyről kidobtak valamit, és a gyermeke ott sétál a járdán. Ha egy teherautó méretű tárgy lendületesen halad az ütközés felé, akkor összerándul a gyomrunk, pedig a jármű vezető pontosan tudja, mikor és mekkora erővel kell a fékpedálra lépni.

A fenti konkrét esetben nem történt baj, de akár történhetett volna. A főúton haladó autós vészfékezett, mert úgy ítélte meg, hogy eléje egy nála jóval nagyobb jármű készül bevágni. Csakhogy emiatt kis híján a mögötte haladó ütközött bele, és akkor akár három vagy négy autó is ütközhetett volna. Pedig – látszólag – minden szereplő szabályosan közlekedett.

A probléma megoldása, mint annyi más esetben, az együttműködés és a kommunikáció. Annak a járművezetőnek, aki alárendelt útról közelíti meg a főutat, jeleznie kell, hogy tudatában van elsőbbségadási kötelezettségének, és hogy azt meg is fogja adni. Jeleznie kell, méghozzá egyértelműen, és ennek a szándéknak a nemzetközi jelzése a lassítás. Nem elég megadni az elsőbbséget, de úgy kell viselkedni, hogy a közelben lévő közlekedők számára világos legyen, meg is fogja adni.

Együtt kell működni: a közúti közlekedésben vannak szabályok, amik mindenkire egyformán vonatkoznak, és aki részt vesz, azt vállalta, hogy ismeri és betartja ezeket. Végül is ezen alapszik a közúti közlekedés. Ez teszi lehetővé, hogy gyalogosok, kerékpárosok és öt- tíz vagy negyven tonnás járművek ugyanazon az úton haladhassanak. (Például, hogy ne kelljen külön pályát építeni a nagy teherautóknak, mint a vasútnak.)

De nem elég ismerni és elfogadni a szabályokat, ezt folyamatosan közölni is kell a közlekedés többi résztvevőjével. Utóbbi legalább olyan fontos, mint a szabályok betartása, hiszen a szereplőknek tudniuk kell egymásról, hogy mire számíthatnak.

A kommunikáció azonban nem működhet szavak révén, hiszen a közlekedők saját, zárt terükben utaznak. A legfontosabb kommunikációs eszköz a testbeszéd: az, hogy a járművek hol helyezkednek el a rendelkezésükre álló térben, valamint, hogy milyen sebességgel mozognak.

A féltéglaként a kereszteződésbe vágódó jármű azt közli a környezetével, hogy “Vigyázz, jövök!”, azaz mindenki számítson a legrosszabbra, esetleg azt: “Késésben vagyok!”, netán “Mindjárt felrobbanok!” Ellenben aki az utolsó métereken óvatosan gurul a megállásig, azt közli: “Ne félj, együttműködöm veled!”.

Micsoda különbség!

N.V.