Divatdiktátorok

Több évtizede is van már annak, hogy – fizetéskiegészítés okán – másodállású gépjárművezetői oktatást vállaltam az akkori MHSZ-nél. Ez önmagában még nem lenne elegendő ok arra, hogy egy lényegtelen visszaemlékezéssel untassam az olvasót, hiszen a 70-es években egyáltalán nem számított különlegesnek, ha valaki a meg nem fizetett főállása mellett pénzt szeretett volna keresni. Ám a lényeg tényleg nem ez. Sokkal inkább az, hogy egy szép napon az elméleti tananyagból levizsgázott mintegy harminc hallássérült, vagy mondjuk ki, siketnéma sofőrjelölt, akiket gyakorlati oktatókhoz soroltak be. A főállású kollégák mellett hozzám is került néhány siketnéma tanuló, akiktől – be kell vallanom – tartottam, de ugyanakkor vonzott a feladatban rejlő kihívás is. Hogyan fogom megtanítani nekik, hogy mikor kell sebességet váltani, az irányjelzőt visszakapcsolni, egyáltalán, miként fogunk kommunikálni? Ezek a kérdések azért ötlöttek fel bennem, mert naponta küzdöttem teljesen ép emberekkel, akiknek – sok egyéb mellett – a jelzett feladatok is rendkívüli akadályt jelentettek. Előítéletem azonban gyorsan odalett, amikor az első órák után rájöttem, hogy nem húzatják üveghangig az autót, mert az ülés rezgéséből éreztek rá a váltások idejére, az index fény visszajelzéséből pedig látták, hogy vissza kell kapcsolni. És amúgy is jól elboldogultunk egymással, mert nagy alázattal és koncentráltan viszonyultak a vezetéshez, illetve a kézjelzéseimhez.
S hogy miért mondtam el mindezt? Nos, napjainkban, miközben egyre több vezetéstámogató rendszer kerül az autókba, úgy tűnik, mintha sokan – közlekedésbiztonsági szempontból – az egyik legfontosabb eszköz használatáról feledkeznének el. Az irányjelzőre gondolok, amelyet ma már – a korabeli példámmal ellentétben – már jó régen vissza sem kell kapcsolni, megoldja az automatika. Azaz, csak megoldaná, ha sok autós egyáltalán bekapcsolná. Pedig ez az egyszerű eszköz hivatott arra, hogy szándékainkról előre tájékoztassuk a közlekedő partnereket. Felesleges lenne azon vitatkozni, hogy mennyire fontos ismerni az előttünk, mögöttünk haladók vagy éppen szembe jövők elképzeléseit a várható lépéseikről, terveikről. Mostanában mégis úgy tűnik, mintha az irányjelző használata pénzbe kerülne, netán több áramot fogyasztana az autó, mert amúgy mi más oka lehet annak, hogy egyesek leszoktak a használatáról. Más észszerű magyarázatot nemigen találok, hiszen az irányjelző használata nem jelent plusz feladatot, saját tapasztalatból tudom, hogy sokkal inkább arra kellene koncentrálnom, hogy ne használjam. Hiszen annyit kell csak tenni, hogy a kormány elforgatásakor a kinyújtott ujjam beleakadjon az indexkapcsoló karjába. A mozdulat annyira rutinszerű,

hogy sokszor azon kapom magam, otthon még a garázsból kiállva is indexelek. Erre tehát nem foghatjuk a sok baleset megelőzésében szerepet játszó irányjelző használatának mellőzését.
Azt gondolom, hogy divat lett abból, hogy ne törődjünk másokkal. Az a vagány csávó, aki nagy ívben tesz a közlekedő partnerekre. Tessenek csak körülnézni a parkolók környékén, az autópályákon vagy a sokszor még veszélyesebb mellékutcákon!
Nagyon veszélyes divat térhódításának lehetünk tanúi, miközben szakemberek százai gondolkodnak a közlekedésbiztonság javításának lehetőségein. De a divatdiktátorok ma erősebbnek látszanak.

S.G.