Gyorshajtásról – másként

Azok, akik ismerik az írásaimat, tudhatják, hogy – hajlott korom ellenére – nem tartozom az öreguras sofőrök közé, ezért aztán megbocsájtóbb vagyok a gyorshajtókkal szemben. Ez persze nem azt jelenti, hogy felmentem a szabályokat súlyosan megszegőket, azokat, akik mások életét veszélyeztetik őrült száguldozásukkal, akik erőszakosan letolják az útról az általuk gyengébbnek vélt autóstársaikat. Erről szó sincs. De az vesse rám az első követ, aki nem lépte még túl a KRESZ által meghatározott sebességhatárokat egy teljesen kihalt autópályaszakaszon, ahol amúgy senkit sem veszélyeztetett.
Egyszóval a józan ész határain belül jómagam is szeretek gyorsan menni, de elfogadom, hogy nincs ezzel mindenki így, és egyáltalán nem baj, ha minden sofőr a képességei és a járműve ismeretében választja meg a sebességet. Az utóbbi években persze egyre józanabbul vezetek, mert egyfelől nincs felesleges pénzem a büntetések kifizetésére, másfelől pedig – és erről is értekeztem már – mind inkább értelmetlennek találom az egyébként nagy figyelmet igénylő száguldást. Maradjunk abban, hogy – kerülve a konfliktusokat – nem okoz lelki traumát, ha valaki megelőz egy autópályán, még akkor sem, ha magam is éppen a VÉDA-kapun beállított sebességhatár közelében autózom.
Van azonban valami, amit sokkal nehezebben emésztek meg: ez pedig a relatív gyorshajtás, amire számtalan példát lehet sorolni. Nyár lévén beszéljünk először a hirtelen lezúduló, átláthatatlan, sokszor jéggel párosuló esőről. (Őszi, tavaszi idő esetén ide behelyettesíthető a köd!) Normális ember ilyenkor – amikor már az ablaktörlő leggyorsabb fokozata is kevésnek bizonyul – vészvillogóját használva lehúzódik az út szélére, és állva várja meg, amíg elcsitul a vihar. Ám nem egyszer láttam már, hogy néhány – nyilván esős időre specializálódott – autós kolléga ilyenkor akarja igazán megcsillantani vezetési ismereteit, amikor is tökéletesen vakon nyomja a gázt.
Nagyon „szeretem” még azokat is, akik egy-egy pláza parkolójában találják meg a versenypályájukat. Felfogni sem tudom (bár lehet, hogy ez az én szellemi hanyatlásom következménye), hogy miért kell a közutakra előírt sebességhatáron közlekedni egy olyan zárt térben, amelyben az emberek zöme a vásárlás eufóriájában sokkal inkább figyelmetlen, gyerekek tévedhetnek ki a parkoló autók közül, a legtöbben nem számítanak városi forgalomra. Különösen igaz ez most, augusztus végén, amikor a szükséges tanszerek miatt egyre több autós szülő van gyermekével együtt beszerzőkörúton.
„Kedvenceim” közé tartoznak azok is, akik a mellékutakon, kis utcákban élik ki magukat, talán azért, mert ezeken a helyeken biztosak lehetnek abban, hogy nem lesznek a traffipax áldozatai. Értük, miattuk épülnek egyre másra a fekvőrendőrök, amelyekért – normálisan autózó és a járműve műszaki állapotát féltő lévén nem rajongok túlságosan -, de maximálisan egyetértek a helyi önkormányzatok ezen építési törekvésével.
És akkor léteznek a teljesen idióták, legyen szó autósról vagy motorosról, akik a főváros legforgalmasabb útjain tartanak lámpától lámpáig tartó gyorsulási versenyt, egykerekes bemutatót. Hogy mi lesz azokkal, akik ilyenkor véletlenül lelépnek a járdáról? Vélhetően ilyen kérdés meg sem fogalmazódik ezeknek az az egyszerű embereknek a fejében. Mindenesetre ők azok, akiket soha nem állít meg rendőr.
Azt hiszem, ez a téma már túlnő a gyorshajtáson. Ez már inkább a kultúra kérdéskörébe tartozik. Az meg már nagyon messzire vinne…

S.G.