Közlekedési nünüke

Mindenkinek van valami nünükéje, azaz olyan rögeszméje, ami valamilyen oknál fogva beégett az agyába és folyamatosan borzolja az idegeit. Nekem is van néhány ilyen az életemben, és akad a közlekedés területét érintő is. Talán írtam is már róla, de mivel ez az én nünükém, szívesen veszem elő újra és újra. És hogy ne tartsam sokáig kétségek között az olvasót, gyorsan elárulom, az irányjelzésről van szó.
Miközben – már a kommerszebb autókban is – egyre másra jelennek meg a különböző vezetéstámogató rendszerek, a gyártók még mindig beépítik járműveikbe az irányjelzőt. Pedig, ahogy látom, egyre kevesebb az igény rá. Reprezentatívnak nem nevezhető felmérésem szerint a fővárosban közlekedő autósok közül tízből öten biztosan nem használják ezt az eszközt, amely pedig a balesetmegelőzés fontos eleme lenne. A motorizáció őskorában még karjelzéseket adtak le a kanyarodni szándékozók, sávváltásról akkoriban még nem nagyon beszéltek az emberek. Aztán jött a karjelzést imitáló kis piros fényű karocska, amely már az autó karosszériájából bújt elő. Ezt követte a maihoz hasonló berendezés, de a kezelése még némileg kényelmetlen volt, hiszen a kanyarodás befejeztével az irányjelző kart vissza kellett állítani az eredeti alaphelyzetébe.

A mai irányjelző már megkíméli az autóst ettől a lépéstől, és a kormány visszaforgatásával automatikusan alaphelyzetbe állítja az irányjelző kart. Az ember azt gondolná, hogy ezzel a technológiával el is értünk oda, hogy az irányjelzőt mindenki használja, hiszen a dolog pofonegyszerű, kanyarodás előtt egy ujjával lehúzza vagy feltolja a kart, és nincs is több munka vele. De mégsem így van. Gyanítom, egyszer valaki azt kezdte terjeszteni, hogy az az igazán vagány csávó, aki irányjelzés nélkül vált sávokat, parkol le egészen váratlanul vagy kezd előzésbe, amikor éppen úgy gondolja. Ez a „laza vagyok, szarok mindenkire” hozzáállás aztán egyre nagyobb teret kapott, és ma már a legtöbb esetben nemcsak feledékenységből marad el az irányjelző használata. Hanem, mert divat lett, és nem igazán cool az, aki a közlekedő partnereivel megosztja a szándékait.
A jelenség azért veszélyes, mert viszonylag kevés gondolatolvasó szakember él közöttünk, ebből következően a legtöbb autósnak még szüksége lenne arra, hogy a közlekedésben résztvevő társak képet kapjanak az elképzeléseiről. Ennek lenne egyszerű eszköze az irányjelző, s talán ezért is építik be még mindig az autókba a rengeteg más kütyüvel egyetemben. Várom már azt a pillanatot, amikor a jelenlegi, félig mechanikusan működő irányjelző helyett valamiféle olyan eszköz kerül az autókba, amely képes lesz például a kanyarodási szándékunk ötletének megfogalmazódásakor azonnal reagál, és az agyunkban keletkezett ingereket lefordítja a gépnek, amely majd működésbe hozza az irányjelző fényeket.
Amíg azonban erre a megoldásra még várnunk kell, azt javaslom, hogy a jól felfogott érdekünk miatt használjuk bátran a régi eszközt. Ingyen van, nem jelent komoly fizikai megerőltetést, mégis sokat segít a közlekedés biztonságán. Miért ne lehetne az a cool, aki használja?

S.G.