Mennyit számít a habitus a közlekedésben?

Még valamikor a rendszerváltás körüli időkben készítettem interjút prof. dr. Irk Ferenc kriminológussal, akinek szavai azóta is folyamatosan motoszkálnak bennem. Az elismert közlekedéstudományi szakértő akkoriban egyebek között kifejtette, hogy hazánkban azért olyan sok a közlekedési balesetek száma, mert egy alapvetően mediterrán habitusú országban nyugati típusú normákat próbálnak érvényre juttatni. Magyarul, a közlekedők egy része elfogadja és betartja a közlekedésre előírt szabályokat, más része viszont – sajnos az utóbbi időben mintha ez a rész kerülne túlsúlyba – törvényen kívülinek gondolja magát. Ebből pedig az következik, hogy a szabálykövetők egyre nagyobb kockázatnak vannak kitéve, hiszen nyilvánvalóan nem számolnak az előírásokra – amolyan mediterrán szokás szerint – fittyet hányókra.

Mindez legutóbb akkor jutott eszembe, amikor a közelmúltban a thaiföldi Phuket szigetén beültem egy bérelt autóba. A történet előzményéhez tartozik, hogy hosszasan mérlegeltem, a lényegesen olcsóbb mopedet, vagy a drágább bérleti díjú autót válasszam a festői sziget bejárására. Végül az autó mellett döntöttem a következő mérlegelési szempontok alapján. Kamaszkoromban nem adatott meg, hogy bármilyen motoros kétkerekű járművön szerezzek gyakorlatot, később pedig már egyre inkább féltem a motoroktól. És bár láthatóan sok külföldiben feloldódik a gátlás a sziget hangulatából következően, én mégsem gondoltam úgy, hogy pont ebben a merőben más közlekedési kultúrában kellene megbarátkoznom a motorozással. Ráadásul, nehezítő körülményként még ott van a baloldali közlekedés, amely önmagában is kihívást jelent, és akkor még nem beszéltem a Thaiföldön megszokott közlekedési káoszról. Egyszóval maradt az autó, amellyel kapcsolatban is jó előre felkészítettem magam, hiszen – látva az utakon zajló „dulakodást” – pontosan tudtam, hogy elég lesz egy rossz mozdulat ahhoz, hogy a tervezettnél hosszabb időt töltsek a szigeten.

Ám leszámítva az autóval töltött első nap bénázásait, az index helyett használt ablaktörlőt, a fénykürt helyett bekapcsolt ablakspriccnit, és a feleségem halálfélelmét, amit a baloldalon lévő anyósülésen érzett, amikor tömegekbe verődött mopedeseket előztem jobbról, egészen jól belejöttem. Bár azt gondoltam, hogy közel 50 éves vezetői gyakorlattal, millió körüli balesetmenetesen levezetett kilométerrel sok meglepetés már nem érhet, csalódnom kellett. Rengeteg országban vezettem már, de ehhez a közlekedési kultúrához hasonlóval még nem találkoztam. Ha csak pár szóval kellene összefoglalnom a tapasztalataimat, azt mondanám, hogy szabályok vélhetően csak papíron léteznek, amúgy pedig minden közlekedő a saját belátása szerint teszi a dolgát. A saját belátás ez esetben szó szerint is saját belátást jelent, mert valahogy ebben a világban mindenki lát. Olyan közlekedési szituációkat éltem meg, amelyeket követően csak arra tudtam gondolni, hogy ebből otthon egészen biztosan súlyos testi sértés kerekedne. Nem így Phuketen, ahol a legelképesztőbb helyzetekben sincs anyázás, dudálás, villogás, leszorítás, ön-és közveszélyes retorzió. Egész egyszerűen mindenki lát a pályán, ha kell kikerülik egymást, ha kell fékeznek, vagy éppen gázt adnak, de balesetet annak ellenére nem láttam, hogy tudom, Thaiföld – úgy egészében, Bangkokot is beleértve – a halálos balesetek nemzetközi toplistájának állandó szereplője. Hogy miért, annak sok egyéb oka van, de ezek elemzésébe most nem mennék bele.

És akkor ismét eszembe jutottak Irk professzor szavai. Aki itt egy pillanatra is elhiszi, hogy a főútvonalon elsőbbsége van, hogy a záróvonal szent és sérthetetlen, hogy kanyarodás közben nem mennek el mellette egyenesen, hogy motorozni csak bukósisakban lehet, annak nem jósolnék nagy jövőt. Nos, láthatóan nem sokan élnek ilyen hitben. Következésképpen a rutinból vezetés ki van zárva, a figyelem koncentrációja maximális, hiszen senkitől nem várható el, hogy írott vagy íratlan szabályokat betartson. A rosszhiszeműség itt életet ment.

Magam – elkötelezett rendpártiként – nem szeretnék ilyen felfogású környezetben közlekedni. De csak remélni tudom, hogy Európa országaként egyszer Magyarországon a jóhiszeműség is garancia lesz a hosszú életre.

Somogyi Gábor