Szezon előtt

A jó idő közeledtével vélhetően ismét slágertéma lesz a médiában a kerékpárosok és motorosok „kirajzása”, illetve az ezzel összefüggő baleseti kockázatokra való figyelemfelhívás. Szükség is van erre minden lehetséges fórumon, mert a baleseti statisztikák nem igazán mutatnak kedvező képet a gyalogosok után legvédtelenebb járművekkel kapcsolatban.
Bár jómagam nem vagyok híve az általánosításnak, mégis kénytelen vagyok elfogadni, hogy ilyenkor a média képviselői is biciklisekről és motorosokról beszélnek. A közutakon tapasztalt helyzet persze lényegesen árnyaltabb ennél, de kétségtelen, hogy az amúgy is egyre növekvő forgalom számára további terhelést jelentenek a nyaranta megjelenő kétkerekűek.
A problémát azonban nem csupán a járművek megnövekedett mennyisége jelenti. De kezdjük az elején: a kerékpár és a motorkerékpár döntően szezonális jármű, ezért aztán használóik vezetési gyakorlata is megkopik a téli hónapokban. Azok, akik ezt figyelmen kívül hagyják, komolyan számolhatnak azzal, hogy kevés lesz az egykor megszerzett rutin. Mondok egy példát: jómagam gyakorlott síelőnek tartom magam, de mivel ez a sport mifelénk alig néhány hétre, esetleg hónapra korlátozódik, egy három-négy napos síelős programot én mindig a gyerekpályán indítok. És, hozzáteszem, egyáltalán nem tartom szégyennek, hogy egy év elteltével, felállva az íróasztaltól, nem egyből a legveszélyesebb fekete pályán kezdek. Elég egy pár óra ahhoz, hogy visszajöjjenek az elfeledett mozdulatok, hogy az izmok is ráálljanak a speciális tevékenységre. Ennyit meg kell, hogy érjen az életem, a testi épségem. Gondolom, érthető a párhuzam, ezért ezt nem is ragoznám tovább.
Ide tartozik azonban az is, hogy a testünkön kívül a járműveink is „berozsdásodnak” a hidegebb hónapokban. Indulás előtt tehát érdemes ezeket is átvizsgálni, átvizsgáltatni, hiszen hiába állnak azok akár fűtött garázsokban is, önmagában az állás is ronthat az állapotukon, ami rendkívül lényeges a biztonságos közlekedés szempontjából. De folytatva a problémák sorát, eljutunk az agyi átállás kérdéséig, amelyet a leginkább nem értek. Nem értem, hogy van az, hogy egy gyakorlott autós, de legalábbis „B” kategóriás jogosítvánnyal rendelkező ember egyik percről a másikra „elfelejt” minden írott és íratlan közlekedési szabályt, fizikai törvényszerűséget, amikor kétkerekűre vált. Nem azzal van bajom, hogy az araszoló kocsisorok között egyesek halált megvető bátorsággal cikáznak, hiszen a motor, a moped éppen azért lett a nagyvárosok kedvelt közlekedési eszköze, mert gyorsabban lehet haladni velük. Bajom azokkal van, akik nemcsak ezeket a lehetőségeket használják ki, hanem képesek bel-és külvárosi utcákat versenypályának tekinteni.

Jó néhányan társadalmi törvényeken kívülinek érzik magukat, ám aztán jönnek a fizika törvényei, amelyek megsértését már nem a rendőrség fogja büntetni. Az ár pedig legtöbbször nagyon súlyos.
Mondom, olyan emberekről beszélek, akik tegnap még – autójukban ülve – a figyelmetlenül elé kanyarodó, vagy éppen a forgalomban szemben, szabálytalanul haladó biciklis szüleit emlegették, ma meg már – átülve a kétkerekűre – az autósokat szidják, rosszabb esetben, elégtétel gyanánt, a jármű karosszériáját húzzák meg valamilyen eszközzel.
Lehet, hogy tévedek, amikor azt mondom, a közlekedés egy rendszer, amely alapvetően feltételezi a rendet. Ha pedig ebbe a rendszerbe bárhogyan is – véletlenül vagy szándékosan – porszem kerül, bekövetkezik a közlekedési baleset. Amennyiben ebből a pofon egyszerű képletből legalább a szándékosságot sikerülne kiküszöbölnünk, máris kedvezőbb képet mutatnának a baleseti statisztikák.

S.G.