Húsz másodperc

Jó néhány hete zajlik az utcánk felújítása, s akik átestek már az ezzel járó kényelmetlenségen, tudják, hogy csak a rekonstrukció utáni örömteli évek előzetes elképzelése ad némi nyugalmat. Az állandó por és zaj mellett mégis jó látni a napról napra szépülő utcát, a megújult járdát és a végre járható útburkolatot, amelynek részleges lezárása miatt jelentősen csökkent az egyébként meglehetősen erős forgalom is. De még ilyen körülmények között is akad olyan autóstárs, aki miatt nem is annyira dühös, mint inkább szomorú vagyok. Ennek megértéséhez azonban szükség van néhány extra információra, amelyet most megosztok az olvasóval.
Az új aszfaltszőnyeget a kivitelező első lépcsőben éppen a kapunkhoz közelebb eső sávon terítette fel, tehát a páratlan oldal már voltaképpen akadálytalanul tud ki-be közlekedni. Némi nehézséget csak az jelent, hogy az új, már frissen aszfaltozott sáv – az ellenkező oldal felújításának előkészítése miatt – nem ad elegendő teret ahhoz, hogy egyből a kapura forduljunk, lévén az említett ok miatt lehetetlen nagyobb ívben kanyarodni. Nem is lenne ezzel semmi baj, hiszen az automata kapu 15 másodperc alatt kinyílik, és legfeljebb egy pici visszatolatással gond nélkül megoldható a behajtás. Alapesetben, tehát amikor mindkét sáv járható, ez úgy kivitelezhető baleseti kockázatok nélkül, hogy az ember lehúzódik, kiteszi az irányjelzőt jobbra és megvárja, amíg a mögötte türelmetlenkedők kikerülik, s csak ezt követően fordul rá a kapura. Erről is tudnék azért hosszú esettanulmányokat írni, ám a helyzet most ennél lényegesen bonyolultabb, hiszen – ahogy említettem – csak egy sáv járható. Következésképpen a türelmetlenkedőknek nincs menekülőútjuk. És adott esetben várniuk kell, na nem az idők végezetéig, csupán nagyjából húsz másodpercig. Ám a tapasztalatom szerint sokaknak ez is több a soknál. Olyan sofőrrel is összehozott már a sors, aki már messziről láthatta, hogy a kapu kinyílására várok, de ahelyett, hogy elvette volna a gázt – talán még gyorsított is – egészen közel hozzám állt meg. Lehetőleg úgy, hogy ne maradjon helyem az apró korrekcióra, amellyel beférnék a kapun.
Még csak nem is azért vagyok szomorú, mert valaki nagyon siet, hiszen ez bárkivel előfordulhat. Sokkal inkább azért, amire ez a jelenség általában is rámutat a közlekedési kultúránk jelenlegi színvonalára. Nincs miért csodálkozni vagy inkább szörnyülködni a büntetőfékezőkön, a leállósávon előzőkön vagy – amint a minap történt – az autópálya középső sávjában defektet szerelőkön, ha egy forgalommentes fővárosi utcában húsz másodperc késedelmet elszenvedő autós is ledudálja a fejem, amiért önhibámon kívül nem tűntem el azonnal az útjából.
Többször gondoltam már arra, hogy az ilyen helyzetekben higgadtan elbeszélgetek az illető sofőrrel, hátha sikerül megértetnie velem, hogy vajon miért hiányzik a napi programjából az a húsz másodperc, amiért akár az életét is adná. Persze nem tettem, mert mindig eszembe jutnak azok az utcai közlekedési konfliktusok, amelyek során az ilyen típusú eszmecserék tettlegességig fajultak. Maradt tehát az értetlenség és a szomorúság. Mégis rendületlenül hiszek abban, hogy a gyerekek közlekedésre nevelése, a jóérzésű szülők példamutatása egyszer meghozza a várt eredményt, azaz a közlekedési kultúránk kedvező változását, a közlekedésbiztonság további javulását.

Már csak azért is, mert mindenkit hazavárnak!

S.G.