Kettős mérce

Bár nem tartozik a kedvenc közlekedési eszközeim közé a bicikli, előjáróban szeretném leszögezni, hogy semmi bajom nincs a szabályosan közlekedő kerékpárosokkal. Sajnos azonban egyre inkább azt tapasztalom, hogy amióta a nagyvárosokban, köztük a fővárosban is divat lett a biciklizés, mintha fordult volna egyet a világ. Minél nagyobb fizikai teret és ideológiai támogatást kapnak a kerékpárosok a fővárosban, annál inkább tűnik úgy, hogy az autójukat hátrahagyva az emberek elfelejtik a KRESZ-t, és mintha rájuk semmilyen szabály nem vonatkozna, mennek tökön-paszulyon keresztül. Készséggel elhiszem, hogy kényelmetlen dolog egy biciklivel letett lábakkal várakozni a piros lámpánál, és azt is, hogy egyszerűbb a gyalogátkelőhelyen átkerekezni a „felesleges” várakozás helyett, de akkor sem értem, hogy engem, az autóst miért hoznak sokszor olyan helyzetbe, amely a járművemet, sőt, leginkább a testi és lelki egészségemet fenyegeti. Nem kívánok a néhány napja történt, és a közösségi médiát is felkavaró videófelvétel részleteibe belemenni, nem az én dolgom a valós történet elemzése. De ha lecsupaszítjuk a történteket, mégis csak úgy kezdődött minden, hogy egy hölgy Budapest egyik legforgalmasabb útján kerékpárjával átment a piroson. Nyilván ez a dolog sem fajult volna el a biciklis és a rendőrség konfliktusáig, ha az illető hölgy elismeri, hogy hibázott, aztán néhány dorgáló szó után távozhatott volna a helyszínről. Hozzáteszem, ha én autóval követtem volna el ugyanezt az egyébként nagyon súlyos szabályszegést, még azonnali beismerésem és bocsánatkérésem ellenére sem úsztam volna meg egy szóbeli figyelmeztetéssel. És egy szavam nem lehetett volna, bármennyire is érintette volna a pénztárcámat az ügy. Voltaképpen ettől kezdve nem értem a kettős mércét. A magam részéről ugyanis nem láttam még olyan passzust a KRESZ-ben vagy éppen a szabálysértési kódexben, amely külön figyelmet szentelne az autósokra és a kerékpárosokra. Közlekedők vagyunk mindannyian, közös szabályok vonatkoznak ránk. Nem hiszem, hogy akadna olyan lelketlen autós, aki miután elcsapott egy piroson átszáguldó, amúgy a fizikai valójában védtelennek minősíthető kerékpárost, elintézné a dolgot egy kézlegyintéssel, mondván, hogy „ő jött át a piroson, hát így járt”. Jóérzésű embert ez lelkileg, majd aztán később a feldolgozhatatlan stressz miatt testileg is nyomorékká teszi, akár egy életre. Csupán azért, mert a közlekedők között egyesek törvényen kívülinek gondolják magukat. Azt látják ugyanis, hogy az általuk elkövetett szabálysértések – valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva – más megítélés alá esnek.
Még egyszer mondom, nem vagyok kerékpár ellenes. De az semmiképpen sem lenne jó a közlekedésbiztonság szempontjából, ha a mostanában sok okból bátorított biciklisek tudatába az épülne be, hogy ők bárhogyan (is) közlekedhetnek, a hatóságok elnézőbbek lesznek. Hogy ez ne így történjen, a magam részéről csak annyit kérnék a rendőrségtől, hogy a szabálysértéseket az elkövetett cselekmény súlya, és ne az elkövető járművének milyensége alapján bírálja el.
Végezetül egy nagyjából ezeréves történetet elevenítenék fel, csupán azért, hogy lássuk, milyen mélyen ivódik bele egy gyermek lelkébe a szabályszegés. Nyolcéves lehetettem, amikor édesanyámmal a Lehel piacra mentünk, persze gyalog, mi mással. Amikor a Váci utat „átszeltük”, a túloldalról már egy rendőr fütyült ránk a sípjával. Tíz forint helyszíni bírságot szabott ki édesanyámra, amiért tiltott helyen mentünk át, az amúgy akkoriban még autókat ritkán látott Váci úton. Mintha ma történt volna, az eset úgy él az emlékezetemben. Sokszor eszembe jut, vajon mi lenne, ha a rendőrség ma is ilyen szigorral lépne fel a közlekedési szabályszegőkkel szemben. Szerintem jelentős összeggel bővülne az államkassza. De itt hagyom abba, mert már hallom is a hangokat, miszerint a Váci úti emlékem egy diktatúra lenyomata. Pedig nem. Csak a közlekedési szabályok következetes betartatása.

S.G.