Régen minden más volt

Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor 1974-ben – a nyári munkáimból, a katonaságnál megmaradt zsoldomból és némi szülői segítséggel megtámogatott – spórolt pénzemből megvásároltam életem első autóját, egy használt Trabant 601-est. Kezem, lábam remegett, amikor a szerződés aláírása és a vételár kifizetése után az eladó a kezembe nyomta a kulcsot, és magamra hagyott a zuglói bérház előtt. Elsőre fel sem fogtam, hogy ez a kissé kopottas autó az enyém. Aztán mégis hamar összeszoktunk, megtanultuk egymás hibáit kezelni (főleg én az övéit), és én lettem a család sofőrje. Vele, majd évekkel később egy újabb változatával megismerkedtem az elsőkerékhajtás minden fortélyával, előnyével és hátrányával, és szert tettem alapszintű autószerelési ismeretekre is. Úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére, még autópályán is gondosan ügyeltem arra, hogy ne lépjem túl a megengedett 130-as sebességet. Nagy önfegyelemre persze nem volt szükségem, mert – ahogy mondani szokták – legfeljebb szakadékba hátszéllel ment volna 100-nál többet. De nem is ez volt a lényeg. Telente mindig pár fokkal melegebb volt benne, mint a buszmegállóban, nyaranta pedig ott volt benne az extra, a lehúzható ablak. És szólt benne az általam beépített kazettás magnó, ha nem is Bang & Olufsen minőségben, de az enyém volt.
Hogy balesetek nélkül átvészeltem ifjúságom nagy részét, az – látva az elmúlt hónapok, hetek közúti tragédiáit – nagyban annak is köszönhető, hogy volt egy egészséges fejlődési ív az általam használt megannyi autó technikájában. Ez magyarul annyit jelent, hogy hosszú évtizedek alatt – a Trabanttól a kis Polskin a VW Bogáron, az 1500-ös Zsigulin, majd egy sor egyre jobb és nagyobb teljesítményű autóval bezárólag – jutottam el oda, hogy a minap minden gond nélkül tesztelhettem egy 730 lóerős Aston Martin DBS-t.
Ezzel nem szeretném azt állítani, hogy régen minden jobb volt, csupán azt, hogy régen minden más volt. Megsérülni vagy meghalni persze egy kis Polskiban vagy egy 120-as Skodában is meglehetett, ám egyáltalán nem fenyegetett az a veszély, hogy kezdő sofőrként a szüleim megajándékoznak egy 200 lóerőn felüli, ki tudja milyen állapotban lévő használt BMW-vel. Egyrészt, mert alig-alig létezett ilyen autó, másrészt, mert ilyen autóval a korosztályom legfeljebb csak a legszebb álmaiban autózott.
A mai, jogosítvánnyal rendelkező gyerekek nagy része szinte bizonyosan jobban vezet, mint az 50-es, 60-as korosztály, hiszen amíg mi a saját bőrünkön tapasztaltuk meg az autózást, addig a maiak gyakorlatilag beleszületnek a kocsikba, az óriási forgalomba, egyes szülők még attól sem rettennek vissza, hogy – eléggé el nem ítélhető módon – az ölükbe ültetett hat-nyolc éves gyerekeiknek közúton tanítsák a vezetést. És, leszámítva néhány józan gondolkodású ismerősömet, friss jogosítványos gyermeküknek első autóként minimum 100-150 lóerős autót vásárolnak. Pedig az ilyen ajándékokba bele van kódolva a tragédia.
A mai világban – amelyben, hála Istennek, sok ember számára nem a pénz határozza meg az autóvásárlást – nem várható el, hogy egy szülő 25-50 lóerős járművel ajándékozza meg csemetéjét. Nehéz is lenne találni ilyet, és ha netán sikerülne is, a gyermek egészen biztosan inkább elköltözne otthonról, minthogy abba üljön bele. Nem is beszélve arról, hogy azóta rengeteget fejlődött a járműbiztonság is, amely nem egy utolsó szempont autóvásárláskor. Léteznek ugyanakkor józan teljesítményű és minden földi jóval felszerelt modern autók is, amelyek bőven megfelelnek egy kezdő sofőr bimbódzó vezetéstechnikai tudásának.
Azt tehát kijelenthetem, hogy nem várható el egy szülőtől sem, hogy valami kis teljesítményű, légzsák nélküli autómatuzsálemet keressen a gyermekének. Ez nem is lenne szerencsés megoldás. A kérdés tehát az, hogy – közlekedésbiztonsági szakértőként – mégis mit várnék el a szülőktől, illetve adott esetben a saját keresetéből autót vásárló fiatal sofőrtől. Elsősorban azt, hogy
– már sokkal korábban, gyermekük kamaszkorában mutassanak példát a közúti közlekedésben, mert ez egy életre meghatározhatja a gyermek felnőttkori viselkedését,
– ne hagyják magára a friss jogosítvánnyal rendelkezőt azzal, hogy ő már úgyis mindent tud a közlekedésről, hiszen levizsgázott, sokkal inkább menjenek közös utakra, hogy kiegészíthessék, tökéletesíthessék az oktatás során megszerzett ismereteket,
– ne kezdjék nagy teljesítményű autókkal a vezetést, mert egy kocsiban a gázpedál lenyomása jelenti a legkisebb feladatot, miközben a legnagyobb kockázatot jelenti,
– lehetőség szerint vigyük el a friss jogosítvánnyal rendelkezőt egy vezetéstechnikai tanpályára, ahol baleset elkerülésével ismerkedhet meg a saját és autója képességeivel,
– a hosszú élet titka, ha sikerül megértetnünk a kezdő vezetővel, hogy az utakon különböző képességű sofőrök vezetnek, így aztán célszerűbb előre felkészülni a gyakorlatlanabbak okozta váratlan helyzetekre is.
Folytathatnám még ezt sort, de ha csak ezek mentén töpreng el akár egy szülő, akár egy kezdő sofőr a tennivalókon, már tettünk valamit azért, hogy mindenki haza érjen. Mert nem a közút az, ahol minden áron meg kell mutatnunk, hogy ki az erősebb. Az én ifjú koromban például nem illegális gyorsulási versenyeken, hanem szkanderben döntöttük el, ki a legény a gáton. Nem tudok olyanról, aki abba belehalt volna. Tessék kipróbálni!

S.G.