Szeressük a sárgaruhásokat, gyerekek?

Fotó: Magyar Közút

Amikor az ember beleszeret egy álmodozóan kék szemű, szőke lányba, és elvenné feleségül, ritkán gondol bele, hogy vele együtt kapja a szőrös mancsú testvérét és a szelíd mosolyú, de vipera nyelvű anyukáját is. Autóvásárláskor is valami ilyesmi történik: beleszeretünk egy modellbe, kapunk hozzá elakadásjelzőt, kötszer csomagot, de nem gondolunk a sokkal nagyobb, láthatatlan csomagra, ami vele jár. Szervizek, biztosítók, benzinkutak, és persze utak, amik nélkül egy autó meg sem tud mozdulni – hacsak nem hernyótalpas. Az utak és hozzá gyakran dugó, kátyúk és felújítások. Utóbbiak főleg nyáron, amikor tovább marad forró a bitumen. Nyáron, amikor bizsereg a vérünk, és kirándulni, nyaralni, világot látni indulnánk.

Én is így voltam ezzel a minap. Az M7-en szerettem volna elhagyni gyönyörű fővárosunkat, de már a WAZE is figyelmeztetett, hogy a kivezető szakaszon, közvetlenül az M0 lehajtója után valami probléma akadt, több kilométeres a sor. Úgy is volt, kamionok, dobozos teherautók, személykocsik tipródtak vagy fél órán át. A sávlezárást remek érzékkel ott építették ki, ahol az M0-ról lekanyarodók csatlakoznak az M7-hez, így aztán gyakorlatilag három, dugig teli sávból maradt egy, ahol haladhatott a forgalom. Besorolók innen, besorolók onnan, volt feszkó rendesen. Amikor pedig végül odajutottunk, ahol a terelés történt, mit láttunk: néhány narancssárga overallos sétálgatott, két kertész kinézetű pedig a pályákat elválasztó gyepsávban ügyködött.

Sok hűhó – és csak ennyiért? Hogy az a jószagú… fohászkodtam, de nem mondtam semmit, nem húztam le az ablakot, nem mutogattam, nem is hajigáltam feléjük vizespalackot, egyebet, amiket felhevült autóstársaink rendszeresen megtesznek, ha hinni lehet a Magyar Közút kommunikációs munkatársainak.

…És akkor eszünkbe villan a plakát, amit már sokszor láttunk az utak mentén: egy kisgyerek kéri szépen, vigyázzunk az apukájára, aki közutas. És felidézzük azokat a képsorokat, amiken olyan járművet látni, amelyik a forgalomtól elzárt területre vágódik be, mint egy féltégla. És ismét csak a narancssárga ruhás emberekre gondolunk, akiket a munkájuk odaköt, ezekre a forgalomtól ideiglenesen elzárt területekre, és akiknek ilyenkor bizony egy fabatkát sem ér az életük.

Mert kétségtelenül kellemetlen ugyan, ha negyedórákat kell dugóban araszolni, de vegyük tudomásul, ez az ára, hogy az utakat folyamatosan rendben tartsák. Mindenki látott már olyan osztottpályás utat, ahol a belső sávba betüremkedett egy-egy cserje ága. Ismerjük, sajnos túlságosan is jól ismerjük azokat a szakaszokat jártunkban-keltünkben, amelyre ráférne már a kátyúzás, vagy inkább az általános felújítás. Akkor pedig nincs mese, jönnek a narancssárga ruhások, a terelőbóják, betontömbök, rikító színű felfestések, és ami vele jár: a dugók. A közutasok teszik, amit kell, a sofőrök dudálnak, rázzák az öklüket, pedig mindez felesleges: amikor elhatároztuk, hogy autót veszünk, megkaptuk hozzá csomagban a sárgaruhásokat is.

Szívesen odaállnánk a helyükre? Ugye nem? Akármennyit keresnek, nincsenek megfizetve. Hát akkor legalább szeressük őket, mert elvégzik helyettünk ezt a nehéz és veszélyes munkát. Szeressük őket – még ha ez időnként nem is olyan könnyű.

N.V.