Testbeszéd a kereszteződésben
- Az elsőbbségadás alapvető szabály, de a betartása pillanatnyi döntéseken múlik.
- Aki valóban megadja az elsőbbséget, az lassan, kiszámíthatóan közelíti meg az út torkolatát.
- Aki nagy lendülettel érkezik, még ha tudja is, hogy meg fog állni, téves jelzést ad a többi járművezetőnek.
A biztonságos közúti közlekedés alapja, hogy az úttest meghatározott részén egy időben csak egy jármű tartózkodhat. Azt, hogy éppen melyik jármű hajthat rá az adott úttestre, azt pontos és egyértelmű szabályok rögzítik. A főúton haladó járműnek azért nem kell minden kereszteződés előtt fékezni, mert tudja, hogy a mellékúton érkezőnek elsőbbséget kell adnia.
Ez tehát a szabály, más szóval a papírforma, de mi a gyakorlat a mindennapi közlekedésben? Országonként és tájegységenként változik, hogy az elsőbbségre kötelezett járművek hogyan közelítik meg azt a területet, ahová csak meghatározott feltételek teljesülése után hajthatnak be. Ha egy jármű a kereszteződés előtt lelassít, és óvatosan, kúszva közelíti meg azt a pontot, ahonnan már teljesen belátja a kereszteződést minden irányban, az járműve testbeszédével jelzi a főúton közlekedőknek, hogy aláveti magát a szabályoknak. Ha azonban lendületesen közelíti meg a kereszteződést és csak az utolsó pillanatban, satufékkel áll meg, az fenyegető üzenetet küld a főúton közlekedőknek.
A megállás után a mellékúton érkező jármű vezetőjének addig kell várakoznia, amíg nem lesz szabad az út előtte, és akkor hajthat ki, ha ezzel nem kényszeríti vészfékezésre a főúton közlekedőt. Nagy forgalmú főút esetén azonban a várakozás hosszú ideig is eltarthat. A besorolni készülő jármű ilyenkor bekéredzkedik: a jármű bal első sarkát finoman betolja a főút szélére. Az ott haladókat arra kéri ezzel, hogy engedjék be. Ha nem engedik, még előrébb araszol, és így tovább. De vannak olyan sofőrök, akik nem szívesen kérnek szívességet. Egyből a benyomakodással kezdik, arra kényszerítik a főúton haladót, hogy kerüljön vagy fékezzen. Jó ütemérzékkel rendelkezők megtalálják a rést, ám akik csak egyszerűen erőszakosak, nagyobb konfliktusok árán jutnak fel a főútra.
A fenti testbeszéd különbözősége főleg akkor szembeszökő, amikor nyugodtabb vezetési stílusú sofőrök találkoznak össze az agresszívabb vezetőkkel. Például, ha nyugati országokban szocializálódott vezetők keverednek egy déliesebb, balkánibb nagyváros forgatagába, vagy amikor a nagyvárosi aszfaltbetyárok nagyobb számban megjelennek a csöndesebb vidéki üdülőhelyek útjain.
A dél-európai közlekedés a testbeszédben is más nyelvet igényel, mint az északi országokban. Az olasz autós nem azért nem előzékenykedik a mellékútról besorolni kívánó autóssal, mert haragszik rá, hanem mert magától értetődőnek veszi, hogy az az első adandó alkalommal bevág a legszűkebb résbe is. Az északi autós türelmesen ácsorog, várja a villantást, a „tessék parancsolni” gesztusát, de hiába. Az olasz utakon mindenki magának intézi el a helyet, a besorolást. De azért nincs harag, legfeljebb a nagyon rossz ütemben végrehajtott manőverek hozzák ki a sodrukból őket. Ahogy a Balkán felé haladunk, egyre több az önkényeskedés és a kíméletlen önérvényesítés. Ez a kultúra sajnos terjedőben van.
A testbeszéd egyre egyoldalúbb lesz. Én jövök! – ez a leggyakoribb üzenete.
A járművek, a vezetők finom testbeszéde érték, segíti a forgalom olajozott lebonyolítását, csökkenti a stresszt. De a testbeszéd, mint minden kommunikáció, nagyon hiányzik ott, ahol a szereplők nem ismerik vagy ha ismerik is, nem használják. A süketek testbeszéde nehezíti a mindennapi életet és növeli stresszt.
N.V.
