A svájciak titka

Zürich, Svájc

Munkatársam tegnapi, a Svájcban elkövetett gyorshajtások büntetési tételeiről és az alpesi ország kimagasló balesetmegelőzési eredményeiről szóló cikke elgondolkodtatott. Azt bizonyára sokan tudják, azok egészen biztosan, akik jártak már abban a festői világban, hogy az ottaniak nagyon sokat adnak a rendre, a környezetük tisztaságára, egyáltalán a szabályok betartására. Ezt a világot persze lehet szeretni vagy nem szeretni, de az biztos, hogy az ottaniak élete sok tekintetben egyszerűbb a mienknél. Ugyanakkor pedig van olyan barátom is, aki sokáig élt ott, de állítása szerint – bár az életszínvonaluk szinte utolérhetetlennek tűnik – elege volt már a rendszerető, „bezzeg” svájciakból. Mondta ezt ő, aki egyébként maga is rendmániás.
Egyszóval van egy ország, ahol szeretik a rendet, amelyhez nyilván szabályok is tartoznak. A töprengésemre okot adó kérdés azonban az, hogy vajon a közúti balesetek, ezeken belül is a halállal végződő esetek számának drasztikus csökkenését az európai mércével mérve is elképesztő méretűre duzzasztott büntetések, avagy a svájciakban mélyen gyökerező fegyelmezettség, az önkéntes jogkövetés képessége okozza-e. Az a gyanúm, hogy az eredményeikben mindkét tényező benne van. Nem nagyon tudok elképzelni olyan országot, ahol mindenki tiszteletben tartja a törvényeket, soha nem követ el kisebb-nagyobb stikliket. A sok szempontból mintának tartott Németországban például a minap derült ki, hogy nyoma veszett néhány milliárd eurónak az egyik legnagyobb vállalatnál. Szóval, ott sem szent mindenki.
De térjünk vissza Svájcra! Nem igazán lehetett hallani arról, hogy a kollégám által vázolt közlekedési szabálysértések miatt kiszabható büntetési tételek bevezetése népfelkeléshez vagy akár csak tüntetésekhez vezetett volna. A lakosság túlnyomó része vélhetően egyetértett azzal, hogy véget kell vetni az értelmetlen, sokszor emberi életekbe kerülő gyorshajtásoknak, és mivel a rendőrség maximálisan élvezi a lakosság bizalmát, elfogadták, hogy visszavesznek a gázból, ellenkező esetben viszont szó nélkül fizetnek nem kis összegeket. A rendőrség pedig teszi a dolgát, minden elképzelhető módon igyekszik megakadályozni, hogy valaki meggondolatlanul vezessen. Erre szükség is van, hiszen a kriminológusok a megmondhatói, hogy nem a kilátásba helyezett büntetések, hanem a felderítések eredményessége jelenti az igazi visszatartó erőt. Az eredeti kérdésem azonban még mindig itt lóg megválaszolatlanul a levegőben. Félelem a büntetéstől vagy génekben rejtőző fegyelmezettség?

Lugano, Svájc

Ráfoghatnánk a dolgot a génekre, mondván, vannak olyan népek, akik habitusukban nagyban különböznek egymástól, de sajnos ez a válasz sem lenne egyértelmű. Mert lehetséges ugyan, hogy sok mindenben különbözünk például a svájciaktól, de egy biztos, a közlekedésre ott is, itthon is tanítják a gyerekeket. Hajlott korom ellenére jól emlékszem még, hogy a szüleim minden egyes közös sétánkon felhívták a figyelmemet: csak zöld lámpánál mehetek át az úttesten, hogy mindig, mindenhol körül kell nézni, csak a zebrán szabad átmenni, stb. És ismereteim szerint azóta is így zajlik ez minden családban. Mondhatni tehát, hogy ezek az intelmek beépülnek, beépülhetnek minden generáció tudatába. Ám hiába az anyai, apai intelmek, az óvodai, iskolai közlekedésismeret oktatás, egyszer csak elérkezik egy pillanat, amikor valami félrecsúszik. Ez nem azt jelenti, hogy a gyerek egyik percről a másikra elfelejti az évek alatt belé plántált gondolatokat, óvó tanácsokat, csupán elkezdi felülbírálni a szabályokat. Először csak gyalogosként, kerékpárosként, később aztán autósként, motorosként is. Ennek az előzménye az lehet, hogy az évek múlásával a szülők is lazítanak a hozzáállásukon, mert bíznak abban, hogy egy nyolc-tízéves gyerek már tisztában van a szabályokkal. Nem gond tehát, ha az iskolába menet már együtt szaladnak át a piroson, vagy együtt kerekeznek át a zebrán, ha a gyerek nem köti be magát az autóban, ha azt látja, hogy apu ordítozik a kocsiból, amikor a gyalogosok használni próbálják a zebrát. Mindezek egyszer csak a korábbi féltésből megbocsátható „bűnné” válnak. A lényeg, hogy a gyerek ismeri a szabályt, egyszer majd biztos alkalmazni is fogja.
Bizonyítani ugyan nem tudom, de nagy a valószínűsége annak, hogy valamilyen oknál fogva ez Svájcban nem így működik. Talán, mert a gyerekek kevésbé feledékenyek, mert a szüleik mindvégig igyekeznek példamutatók maradni, talán, mert az ott hozott és elfogadott szabályokat mindenki komolyan veszi. Ilyen közegben cseperednek fel a gyerekek, nyilván nem látnak ellentmondást a szüleik szólamai és tettei között. És ebből, ahogy láttam odakint, presztízskérdést is csinálnak. Még véletlenül sem engedik meg maguknak, hogy egyszer is lebukjanak (nem a rendőr!) a gyerek előtt, legyen szó bármilyen szabály esetleges áthágásáról. Nagyjából így keletkezhet a svájci rend, amelyben mindenki, de legalábbis a többség megérti és elfogadja, hogy egyebek között a gyorshajtásra vonatkozó előírások értük vannak, pár percnyi előnyért felesleges sokszor súlyos árat fizetni. A szabályok betartatásán munkálkodó rendőrségre persze ott is szükség van, mert száguldozó idiótákat a világ bármely részén találhatunk. De a példamutatás, a nevelés, az oktatás, a közlekedési partnerek tisztelete miatt az ottani rendőrségnek – ahogy azt a statisztikákból is láthatjuk – lényegesen kevesebb dolga akad. Legalábbis, ami a szörnyű tragédiák helyszínelését illeti.
A lényeg tehát – ahogy kollégám is fogalmazta – le a kalappal a svájciak közlekedésbiztonsági eredményei előtt, bárhogyan is sikerült azokat elérniük. Ezek ismeretében egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a sebességhatárok Budapesten tervezett, és a forgalmat minden bizonnyal lelassító csökkentése adja meg az üdvözítő megoldást. 50 km/óra a város legtöbb részén elfogadható érték, azt kellene elérni, ahogy Svájcban is, hogy az 51 km/óra viszont már sok legyen. Ez pedig csak a gyorshajtók felderítésével és példás büntetések kiszabásával érhető el. Egyelőre.

S.G.