A whiskys szerint a börtönben és a karanténban is fejben dől el, ki, hogyan vészeli át a bezártságot

• Ambrus Attila, a whiskys rabló 13 évet töltött a rácsok mögött, ő már csak tudja hogyan kell megbékélni a bezártsággal
• Aki nem tartja be a szabályokat, előbb vagy utóbb rákényszerítik, hogy tartsa be azokat
• A külső kényszer mindig fájdalmasabb, mint az önként vállalt korlátozás

Fotó: ambrusattilakeramia.hu

– Minden fejben dől el – szögezi le egy gyakorlott pszichológus magabiztosságával Ambrus Attila, amikor arról kérdezem, hogyan lehet ép ésszel tartósan elviselni a bezártságot.

Ambrus, közismert nevén a „whiskys rabló”, 1993. január 22 és 1999. október 18. között összesen 30 bankot, postát és utazási irodát rabolt ki, hol egyedül, hol társsal. Miután elfogták, összesen 13 évet töltött rács mögött, ennek jelentés részét az egyik legszigorúbban őrzött fegyintézetben, Sátoraljaújhelyen. Szabadulása óta keramikus vállalkozóként dolgozik.

Ha valaki, ő pontosan tudja mit jelent az, amikor valaki egyik napról a másikra elveszti a szabadságát. Ráadásul neki, a piros matricát megkapó hatósági karanténba küldöttek ellentétben, esélye sem volt felülírni a fogságban követendő szabályokat, nemigen volt lehetősége kilógni egy sörre vagy egy vásárlás erejéig.

– Tényleg minden azon múlik, hogy az ember milyen gyorsan képes elfogadni az adott helyzetet, képes-e egyáltalán elfogadni azt – mondta. – És persze, hogy mennyire tud alkalmazkodni. Minél kevésbé, annál inkább a külső körülmények és erők, a fegyintézetben adható kedvezmények, jutalmak, illetve a szankciók rendszere kényszeríti rá a szabályok betartására. És persze a rabtársak, és ők alkalmasint nem is feltétlen a kifinomultabb módon.

Ambrus szerint volt olyan, aki két nap után bekattant és öngyilkosságot tervezett, mert nem tudta elfogadni az ítéletét. Mindenkit hibásnak tartott, kivéve önmagát. És volt, aki öt évig meg se szólalt. Tette, amit tennie kellett, élt, ahogy az adott körülmények között élhetett.

Minél gyorsabban képes valaki elfogadni azt, amin nem tud változtatni, ami ellen ott és akkor már nem tehet semmit, magyarázta a volt rab, legyen szó börtönszabályzatról vagy egy veszélyes vírus elleni óvintézkedések betartásáról, annál kevésbé lesz frusztrált, annál jobbak az esélyei, hogy „ép ésszel éli túl a helyzetet”.

– A koronavírus most mindenkit egyfajta börtönbe zárt – jegyezte meg elgondolkodva. – Vannak, akik ezt tudomásul vették, és megtették, megteszik a szükséges óvintézkedéseket, hogy lehetőség szerint ne fertőződjenek meg és ők se fertőzzenek meg másokat, és vannak, akik nem.

Ambrus sem vitatja, hogy ebben azért van némi túlzás, hiszen ma még a legtöbben nem élünk a vírus börtönében. Nincs ugyanis – ma még – igazán komoly következménye annak, ha valaki nem tartja be a szabályokat. Ha az utcán járkál, amikor arra nincs nyomós oka, házibulit szervez, mert az vagány dolog ilyenkor. Ám egy esetleges megfertőződésnek súlyos következményei is lehetnek.

Az 53 éves egykori elítélt ma fazekasmunkáinak eladásából él. Ő is érzi a koronavírus okozta válság hatását: webáruházának látogatottsága erősen visszaesett a veszélyhelyzet elrendelése óta.

– A koronavírus járványtól fenyegetett szabad világban nincsenek olyan kényszerek, mint a fegyházban, itt még jobbára az emberekre van bízva, hogy mit tesznek meg saját és mások egészségének védelmében és mit nem – jegyezte meg a whiskys, aki egyáltalán nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy ez a helyzet akár egyik napról a másikra is megváltozzon.

Tapasztalatai mondatják vele ezt. Nemrég, mint mesélte, egy megrendelőjénél járt, ahogy mostanában illik és ahogy a szakemberek is javasolják, maszkban, gumikesztyűben. Legnagyobb meglepetésére a „láthatóan már a veszélyeztetett korban lévő” megbízója nem is értette mire fel ez a nagy óvatosság.

– Odabent (a börtönökben) mindenkit rákényszerítenek a rácsok, a nevelők, a társak és a körülmények, hogy betartsa azokat a szabályokat, amelyeket a békés együttélés érdekében szükséges. Idekint még mindenkinek magának kell alkalmazkodnia a kialakult helyzethez – mondta Ambrus Attila, aki szerint mindenkinek abból kellene kiindulni, hogy első az egészség. Ha ugyanis azt eltoljuk, akkor mindent eltoltunk…

Pszichológusok és más szakemberek sora magyarázza mostanában a médiában és a legkülönbözőbb internetes felületeken, hogyan lehet ép ésszel, családon belüli erőszak, válás, öngyilkosság, idegösszeomlás és hasonlók nélkül kibírni a karantént, legyen szó akár önként vállalt elszeparálódásról, akár hatósági kényszerről.

Valamennyien azt tanácsolják, beszélgessünk. Akkor is, ha olyan családtagokkal vagyunk összezárva, akikkel máskor legfeljebb csak pár órát töltöttünk ébren egy légtérben, és akkor is, ha egyedül vagyunk. Utóbbiak olykor-olykor hívják fel barátaikat (akinek magányos ismerőse van, olykor szánjon rá egy fél vagy legalább egy negyedórát és hívja fel, beszélgessen vele, bármiről.

A szakemberek szerint a bezártság szülhet erőszakot, de megoldásokat is. A kényszerű otthonlét alatt lehet közös programokat szervezni, filmeket nézni, ultizni, sakkozni, kibeszélni a kibeszéletlen konfliktusokat. Nem összeveszni, csak beszélgetni. Tisztázni a félreértéseket, hogy ki mit tett korábban, az hogyan hatott a családon belül másokra, és hogyan lehetne rendezni a közös dolgaikat.

Gyakorolni kellene például a nálunk mostanában sajnos amúgy sem túl erős empátia képességét is!

Fontos, hogy senki ne  próbálja meg a „szabadlábon” töltött (azaz a muszájból a négy fal között, családi körben telt órákon túli)  idejében bepótolni mindazt, amit a karantén elvett tőle. Főleg ne akkor, ha autóba ül, vagy ha a szállítmányozási szektorban dolgozik.

Sokan hajlamosak arra, hogy az autójukban, az autójukkal tombolják ki magukat – a legtöbbeknek ehhez még csak veszélyhelyzet, koronavírus és karantén sem szükséges. Csakhogy most különösen veszélyes a vagánykodás, a (ló)erőfitogtatás. Most mindenki frusztráltabb, kapkodóbb, figyelmetlenebb, mert igyekszik kihasználni minden pillanatot, amit a szabadban tölthet.

Vigyázzunk egymásra. Mindenkit hazavárnak.

F.Gy.A.