Józan ész, mint vezetéstámogató rendszer

Azok számára, akik első új autóikat még az egykori Merkur telepeken vették át, minden bizonnyal szokatlan lehet egy mai jármű átvétele valamelyik márkakereskedésben. Csak emlékeztetőként a fiatalabbaknak: ahhoz képest, hogy egy új Trabantra vagy Wartburgra fél évtizedet kellett várni a rendeléstől a teljesítésig, a várva várt átadás protokollja rém egyszerű volt. (Ezzel persze el is veszett a vásárlás izgalma, az árakhoz mért ünnepélyes hangulat, de kit érdekelt ez akkoriban?). A Merkur várócsarnokában aznapi átadásra összegyűlt embertömegből kiszólították az illetőt, akinek nagyjából tíz perc alatt bemutatták az autóját, ami annyit tett, hogy megnézhette, van-e kormánya, kereke meg tanksapkája (ez utóbbi nagyon kelendő cikknek számított, érdemes volt tehát ellenőrizni a meglétét) az autójának, majd az adminisztráció után a kapunál átvehette a kocsiját, és mehetett is, amerre látott. Főként az első benzinkút felé, mert üzemanyag nemigen volt a járműben.
Egy mai autó átadása közel sem ilyen egyszerű. Egyrészt, mert rengeteget fejlődött a kereskedelmi kultúra, napjaink értékesítője pontosan tudja, hogy ha a szakszerű, udvarias és körültekintő átadással bearanyozza a vevő napját, az nagy valószínűséggel legközelebb is felkeresi majd a kereskedést, de legalábbis a szakszervízét, másrészt pedig korunk autóján valóban van mit mutogatni a pedálokon kívül. És ezzel el is érkeztem ahhoz a ponthoz, amely miatt egy kicsit hosszabbra sikerült a bevezetőm.
Tartok attól ugyanis, hogy bármennyire is igyekszik a kereskedő a lehető legkörültekintőbben elmagyarázni egy mai autó csínját-bínját, még az átadásra szánt két óra is kevés lesz. Pedig a magyarázat sok esetben túlzás nélkül is életbevágó lenne, hiszen egy sor olyan vezetéstámogatórendszer működik korunk autójában, amelyeknek ismerete nemcsak papíron fontos. Egy új autóját a közelmúltban átvett barátom mesélte, hogy alig pár száz méterrel a telephelyről való kigördülése után a korábbi kocsijával megszokott távolságra közelítette meg az előtte haladót, s amikor előzni kezdte volna, az új autó hirtelen satuféket nyomott magától. Ráadásul bent is ragadt a két sáv között, mert a jármű nem reagált azonnal a gyorsításra. Ilyenkor az új jármű gazdája általában két dolgot tesz miután kiheveri az akaratán kívüli vészfékezésből származó hirtelen szívmegállást: igyekszik befejezni az elkezdett előzést, illetve visszafordul a kereskedőhöz, mondván, máris elromlott az új szerzemény. Persze útközben azért felrémlik neki, hogy az átadáskor mondtak neki valamit arról, hogy ez az autó már elindult az önvezetés felé vezető rögös úton, tehát a vezetést támogató rendszerek tényleg segítenek, de hogy azok miként is működnek a gyakorlatban, azok még egy esetleges próbaúton sem feltétlenül derülnek ki.
Egy szó, mint száz, egy mai, modern autó átadása és átvétele mindkét oldalról lényegesen nagyobb felelősséggel jár, mint hajdanán egy Trabant esetében. Az értékesítő oldaláról nyilván rutin feladat elmagyarázni egy-egy gomb jelentését, funkcióját, segíthet a fedélzeti számítógép ezernyi beállítási lehetőségében eligazodni, de ezeket legfeljebb csak rendkívüli IQ-val rendelkező vásárló tudja megjegyezni. A legjobban talán akkor jár el, ha felhívja a tulajdonos figyelmét, hogy üres óráiban tanulmányozza az autó kezelési utasítását, és próbálja az ott leírtakat nyugodt körülmények között memorizálni. A tulajdonos pedig jól teszi, ha nem egyszerre akarja elsajátítani egy közepes méretű város telefonkönyvéhez hasonló méretű kezelési utasítás minden mondatát, hanem – kezdve a legfontosabbaktól – lépésről lépésre haladva dolgozza fel az új ismereteket.
Ezeket az autókat már tényleg tanulni kell. De ha vesszük a fáradságot, meghálálják az odafigyelést, ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy segítenek a balesetek elkerülésében. Persze azért az sem árt, ha a vezetéstámogató rendszerek közé beépítjük a józan eszünket is. Mert olykor az segít a legtöbbet…

S.G.