Ki szóljon, ha már veszélyes a vezetés?

• Két ember halála újra fellobbantotta a vitát az idősek vezetéséről
• A megváltozott vezetési szokások figyelmeztethetnek a veszélyre
• A felismeréstől hosszú út vezet a slusszkulcs szögre akasztásáig

 

Az M80-as autóúton, Rönök közelében egy Audi előbb érintőlegesen ütközött egy lakóautóval, majd a szemből érkező Hyundai elé vágódott. A szeptember 25-i balesetben mindkét személyautó vezetője meghalt. A helyszíni tudósítások szerint az Audit egy 90 éves férfi vezette.

A rendőrség szakértő bevonásával vizsgálta a körülményeket. Egyelőre csak találgatni lehet, kit terhel a felelősség – ha egyáltalán bárkit. Miután azonban nyilvánosságra hozták a sofőr életkorát, újra fellángolt a vita: meddig vezethessenek az idősek, és kiszűrhető-e alkalmassági vizsgálattal, ha valaki már ön- és közveszélyes lehet a volán mögött?

Történtek még hasonló esetek az utóbbi időben, sajnos több is.

Egy idős nő a közelmúltban mintegy negyven kilométert tett meg a forgalommal szemben az M44-en. Csak akkor állt meg, amikor az autója műszaki okok miatt mozgásképtelenné vált.

Másodpercnyire a tragédiától

Dunaharasztiban egy 79 éves nő – igaz, ittasan – világítás nélkül, időnként a forgalommal szembe hajtva közlekedett szürke Toyotájával. Kilométereken át cikázott az úton, mire két fiatal sofőrnek sikerült megállásra kényszerítenie, másodpercekkel azelőtt, hogy a közeledő HÉV elé hajtott volna.

Az ilyen esetek intő jelek, de nem adnak választ arra a kérdésre: melyik születésnap után válik valaki alkalmatlanná a vezetésre?

Tény: az életkor előrehaladtával a vezetéshez szükséges képességek romolhatnak, és ez veszélyes lehet a sofőrre és a többi közlekedőre egyaránt. A változás kezdete és mértéke azonban egyénfüggő, ezért a szakértők szerint megválaszolhatatlan a fenti kérdés.

De, ha az így van, ki és milyen jelekből veheti észre ezeket a változásokat, és ha észlelte őket, mit tegyen – és mit ne.

Mit lát magából a vezető?

Zerkovitz Dávid közlekedéspszichológus szerint a mozgáskoordinációs problémák, a tartós fáradtság és az alvási nehézségek olyan jelek, amelyekre oda kell figyelni. Betegségek esetén a gyógyszerek is ronthatják az éberséget és a reakcióidőt, ezzel a vezetési képességet is. A látás romlása megnehezítheti a táblák felismerését és az éjszakai közlekedést. Ezek jelentőségét egyénileg kell megítélni: egy diagnózis neve önmagában még nem írja le, hogyan vezet az érintett.

Arra a kérdésre, hány éves kortól kell komolyan foglalkozni azzal, hogy vezethet-e még idős hozzátartozónk – vagy vezethetünk-e mi magunk –, Zerkovitz így felelt:

„Autót sem kizárólag az évjárat alapján veszünk, megnézzük a műszaki állapotát, a felszereltségét.” Szerinte van, aki 80 felett is kiválóan vezet, az átlagnál talán lassabban, de biztonságosan, és van, akit talán soha nem lett volna szabad volán mögé engedni.

„Nincs küszöbéletkor a vezetésben!” – mondta Zerkovitz. Ezzel együtt mindenki életében eljön a nap, amikor végleg szögre kell akasztania a slusszkulcsot. A szakértő szerint két kérdés van. Belátja-e az idős sofőr, hogy mindenkinek jobb – vagy legalábbis megnyugtatóbb –, ha már nem vezet? És ha ő maga nem érzi az alkalmatlanságát, ki és hogyan győzze meg róla?

A saját működésünkre való rálátást a pszichológia metakogníciónak nevezi, és ez is romolhat az évekkel. Észrevesszük-e, ha egy korábban könnyen megoldott forgalmi helyzetben a döntés és a cselekvés már túl nagy terhet jelent?

Belátni és beláttatni

Aki észleli a változást, könnyebben kér segítséget. Aki viszont meg van győződve arról, hogy mindent ugyanolyan jól csinál, mint korábban, annak a család, a barátok aggodalma indokolatlan beavatkozásnak tűnhet. Ilyenkor a saját alkalmasságáról alkotott véleménye könnyen érzelmi alapra kerül: annyira szeretne továbbra is vezetni, hogy elhiszi, képes is rá.

Ez azonban nem jellemző minden idős autósra. A szakértő sok olyan vezetővel is találkozik, aki érzékeli saját korlátait, változtat a szokásain, vagy önként felhagy a vezetéssel.

Gyakran maga a vezető mondja ki először, hogy valami nincs rendben. Hamarabb elfárad, kevésbé érzi magát komfortosan, rosszabbul lát este. Nem veszi észre a gyalogosokat, a táblákat. Egyre többet panaszkodik, hogy nem tudja tartani a tempót a forgalommal. Ezeket a mondatokat érdemes komolyan venni, és rákérdezni: pontosan mi lett nehezebb, milyen helyzetben érezte magát bizonytalannak?

Nem a kort, a változást kell figyelni

Az egyik legfontosabb támpont, ha felidézzük, hogyan vezetett korábban az idős sofőr, és mi változott azóta. Feltűnően bizonytalanná vált balra kanyarodáskor? Egy forgalmas kereszteződésben nehezebben dönti el, mikor indulhat? Előzés előtt feszültebb, ami korábban nem volt rá jellemző? Zerkovitz Dávid szerint a vezetési stílus minden jelentős változása figyelmet érdemel, akár fokozatos, akár hirtelen következik be.

Súlyosabb jel lehet, ha az idős sofőr ismételten megsérti az elsőbbségi szabályokat, bizonytalanul tartja a sávot, vagy eltéved általa amúgy jól ismert útvonalon.

Az amerikai közlekedésbiztonsági hatóság, az NHTSA családoknak szóló útmutatója is a tényleges vezetési teljesítmény megfigyelését hangsúlyozza. A hozzátartozóknak nem kell diagnózist felállítaniuk. Azzal segítenek a legtöbbet, ha konkrét példákkal, rosszul sikerült manőverekkel érvelnek az érintettek előtt és nem csupán azzal, hogy szerintük apu „már túl öreg”. A család ítélete is lehet téves.

A konkrét helyzetekről szóló beszélgetések megágyazhatnak az „apu, jobb lenne, ha te már egyáltalán nem vezetnél” beszélgetésnek is. Akik már túl vannak ilyen diskurzuson közeli hozzátartozójukkal, tudják: sokszor már a témafelvetés is sokkolja az időseket, elmérgesíti a családi viszonyt. Ezért jobb a fokozatosság.

Mit veszít az autóval és mivel pótolja azt?

Az esti vezetés kerülése – „apu, ha nem látsz jól, inkább ne vezess sötétedés után” – elfogadhatóbb, mint az azonnali és teljes lemondatás az autózásról. Ez még nem az alkalmatlanság bizonyítéka, inkább annak a jele, hogy az idős sofőr felelősen alkalmazkodik saját korlátaihoz.

Kívülről egyszerűnek tűnhet a megoldás: aki bizonytalanul vezet, tegye le az autót. Az érintett azonban közben azt is mérlegeli, hogyan jut majd el az orvoshoz, ha már nem vezethet, miként vásárol be, mikor találkozhat a barátaival. Mostantól minden útjához több idő kell vagy valaki más segítségét kell kérnie?

A pszichológus szerint a vezetés feladása erős veszteségélménnyel jár. Egyes férfiaknál különösen mélyen érintheti az önállóságról, a hozzáértésről és a saját szerepükről alkotott képet. Aki évtizedeken át autóztatta a családot, intézte az ügyeket, segített másokon, annak nehéz elfogadnia, hogy ezentúl ő szorul fuvarra.

Ezért nem mindig elég és nem is szerencsés felsorolni a hibákat és a veszélyeket.

Meglehet, az érintett érti az érveket, de az autó elvesztésének következményei miatt mégsem tudja elfogadni őket. Máskor éppen a belátás nehézsége miatt nem jutnak el hozzá az érvek. A két helyzet sok szempontból különbözik, egy közös pontjuk azonban van: egyetlen indulatos családi beszélgetés egyik esetben sem elég.

Az, hogy ki meddig vezethet, közlekedésbiztonsági kérdés, és ebben nem lehet alku. Az érzelmi veszteség megértése és a felkészülés az új helyzetre viszont segít abban, hogy a szükséges változás az érintett méltóságának megőrzésével történjen meg.

De akkor ki és hogyan győzheti meg az édesapát, nagyapát – vagy éppen az édesanyát, nagymamát –, hogy biztonságosabb lenne, ha már nem ülne volán mögé?

Ki szóljon először a papának?

Érdemes annak kezdenie a beszélgetést, akire az érintett hallgat. Konkrét helyzetekből induljon ki: mi történt, miért volt veszélyes, mitől tart a család. A megszégyenítés és az életkori minősítés hamar védekezést vált ki, és a beszélgetés gyorsan félrecsúszhat. Az NHTSA is azt javasolja, hogy a család az aggodalmát fogalmazza meg, és segítsen megőrizni az érintett számára fontos tevékenységeket, ahelyett hogy a vezetés azonnali és teljes feladását követelné.

A szakértő szerint az is sokat elárul a családi kapcsolatok minőségéről, hogyan kezelik az idős családtag vezetési képességének megváltozását. Számít-e neki a hozzátartozó véleménye? Megszokta-e, hogy nehéz helyzetben segítséget kap tőle? Ha korábban nem alakult ki bizalom, azt egy jogosítványról szóló vita közben nehéz lesz felépíteni.

A beszélgetés akkor kínál valódi segítséget, ha az is kirajzolódik belőle, mi lesz azután, hogy az idős szülő már nem vezet. Ki viszi el ezentúl orvoshoz? Ki megy vele bevásárolni? Milyen közösségi közlekedés, helyi szolgáltatás vagy megfizethető fuvar a legjobb és leginkább elérhető számára?

A „majd megoldjuk” ígéreténél több kell: megállapodás. Főleg ott, ahol az autó elhagyása valóban beszűkíti az idős ember mindennapjait.

A családnak a saját kényelmével is számot kell vetnie. Ha továbbra is az idős rokontól várja az unokák szállítását vagy az ügyintézést, miközben aggódik a vezetése miatt, ellentmondásos üzenetet küld. Azt erősíti benne, hogy akkor sem mondhat le a vezetésről, ha maga is érzi, hogy meg kellene tennie. Hiszen akkor ki viszi az unokákat?

A segítség megszervezése időt és alkalmazkodást igényel a többiektől is.

Nem kell megvárni a következő hosszabbítást

70 kortól kétévente kötelező az időszakos egészségi alkalmassági vizsgálat. Az orvos indokolt esetben rövidebb időt is meghatározhat. A két év azonban nem garancia arra, hogy közben nem változik a vezető állapota. Ha új probléma merül fel, nem érdemes a következő hosszabbításig halogatni a kivizsgálást.

A szabályozás az orvos számára is előírja a soron kívüli vizsgálat kezdeményezését, ha az általa kezelt, vezetői engedéllyel rendelkező betegnél olyan új betegséget vagy állapotváltozást észlel, amely kérdésessé teszi a vezetési alkalmasságot.

A felelősség tehát nemcsak az érintetté. Az orvosé, a családé – és a barátoké is. Azoké is, akiknek az idős sofőr elpanaszolja, milyen kegyetlen a családja, meg akarja tiltani neki a vezetést, ők pedig szolidaritásból rávágják: „Tényleg azok, hisz’ te még kiválóan vezetsz!“ Pedig évek óta nem ültek mellette.

Mindenkinek megvan a maga feladata, és vele a felelőssége. A vezetőé, hogy komolyan vegye saját észleléseit, érzéseit, panaszait és mások visszajelzéseit. A családé, hogy szóljon, amikor kell, és segítsen. A barátoké, hogy ne a megnyugtató, hanem az őszinte választ adják. Az orvosé és a vizsgálatot végző szakembereké, hogy értékeljék az állapotot. A hatóságé, hogy a feltárt veszélyre a rendelkezésére álló es-zközökkel reagáljon.

Mert életkortól függetlenül mindenkit hazavárnak.

 

F. Gy. A.