„Nincs időm semmire!”

Senkit sem szeretnék elkeseríteni, de nagyon úgy néz ki, hogy – minden közös erőfeszítés ellenére – a koronavírus járványtól nem mostanában fogunk megszabadulni. Ez pedig több olyan kérdést is felvet, amelyre jobb előbb választ találni, mint később.
Egy március 19-én – a kozlekedesbiztonsag.kti.hu oldalunkon – megjelent írásomban már szóltam arról, hogy majd’ három évtizeddel ezelőtt mennyi mindent tanultam Kopár István föld körüli vitorlázónk – a teljes magányban vízen töltött időszakáról ejtett – néhány mondatából. Akit érdekel, annak javaslom, olvassa el azt a cikket, amelyből talán komoly lelkierő meríthető napjaink bezártságának elviseléséhez. A kialakult helyzetben persze mostanában olyan űrhajósok is megszólaltak és adtak jó tanácsokat, akik hosszú hónapokat töltöttek a nemzetközi űrállomáson, ahol vélhetően meglehetősen korlátozottak a szórakozási lehetőségek. Amit azonban ezekből a beszámolókból le lehetett szűrni az az, hogy a munka és a kikapcsolódás, illetve azok szétválasztása átsegíthet bennünket a napról napra nehezebben múló órákon.
A következő, egy kis áthallással remélhetőleg ma is alkalmazható példám kedvéért ismét csak vissza kell kanyarodnom néhány évtizedet. A 90-es évek közepétől, amikor a távmunkának még nyoma sem volt hazánkban, abban a szerencsében volt részem, hogy másodállásban szerkeszthettem és írhattam egy hatalmas biztosítótársaság vállalati lapját. A biztosító minden esztendőben értékelte az üzletkötők munkáját, és a lista élén több éven keresztül egy harmincas évei végén járó, dunántúli városkában dolgozó fiatalember végzett. S bár igazából a biztosítási szakmával csak autodidakta módon ismerkedtem meg, a fiatal üzletkötő sikeres ténykedése felkeltette az érdeklődésemet. Hogyan képes ez a fiatalember egy kisvárosban olyan mennyiségű üzletet kötni, amellyel rendre megelőzi a fővárosiakat vagy a saját városánál sokkal nagyobb vidéki megyeszékhelyeiket? Mi lehet a titka a nem mindennapi eredményességének? Úgy gondoltam, a téma megérne egy alaposabb beszélgetést, ezért meglátogattam. Az akkori válaszai pedig talán napjainkban is igazán jól hasznosíthatók. Nos, hamar kiderült, hogy a fiatal üzletkötő egykor katonatisztként végzett, de anyagi okok miatt elhagyta a honvédségi pályát. Néhány – katonákra jellemző tulajdonságot – azonban magával vitt a civil életébe. A pontos, szigorúan betartott napirendet, a precizitást, a kitartást és a tenni akarást. Ezek a tulajdonságok pedig a lehető legalkalmasabbá tették a biztosítótársaság által elvárt követelmények teljesítésére. Amíg sok üzletkötő (tetszés szerint behelyettesíthető bármely olyan munkakör, ahol nem igazán a munkahelyen való megjelenés, hanem a teljesítmény számít, lásd home office) a szabad időbeosztás, ha úgy tetszik kötetlen munkaidő, a magas jövedelem elérése miatt választotta ezt a pályát, addig főhősünk a saját maga által megszabott szigorú keretek között kezdett el dolgozni. Ugyanúgy korai ébresztőt rendelt el magának, mint egykor katonakorában, napközben a papírmunkáit intézte óra-perces beosztásban, majd délután, amikor a leendő ügyfelek elérhetővé váltak, következett a valós üzletkötés. Ráadásul az évek során odáig fejlesztette a munkáját, hogy készségesen segített meglévő ügyfeleinek a kárrendezésében is, amelynek híre újabb ügyfeleket hozott. Ő lett a városban A BIZTOSÍTÓ, azaz a nagy cég egyszemélyes „leányvállalata”. Pedig voltaképpen semmi különöset nem csinált, csak nem engedte át magát a kényelmes, kötetlen munkaidő vonzásának, hanem meghatározott rendben tette a dolgát. S amíg több ezer – sokkal szerencsésebb körülmények között élő – kollégája azon sopánkodott, hogy „betelt a biztosítási piac, kevés az üzlet lehetősége”, ő nem tett mást, mint komolyan vette a nyugati biztosítók szlogenjét, miszerint az emberek telefonkönyvében három ember áll az első helyen: az orvosé, az ügyvédé és a biztosítósé.
Mindenki a szívére teheti a kezét, vajon hányszor perlekedett a gyerekeivel azért, hogy „megöli az unalom”, de nem csinál semmit. Most pedig egyre inkább – minden tisztelet azoknak a kivételeknek, akik ezekben a vészterhes időkben is értünk dolgoznak – mi is ebben a cipőben járunk. Pedig lenne dolgunk, gondoljunk csak arra, hányszor mondtuk már, hogy „nincs időm semmire”. Hát most sokaknak lenne. Éljünk a lehetőséggel és tekintsük át, vajon mire is nem volt időnk. A nap egy részében – a kötelező home office-os munkánkon túl – dolgozhatunk például olyan feladatokon, régóta dédelgetett ötleteken is, amelyekre tényleg nem jutott időnk. És egyszer csak azt fogjuk észrevenni, hogy tényleg nincs időnk semmire. Higgyék el, ennél jobb most nem nagyon történhet velünk.

S.G.