Amikor kormányzással kell úthibát javítani

• A kátyú nemcsak a futóművet, de a figyelmet is rongálja
• Ugyanazt a gödröt látja a sofőr és a mérnök, de mást magyaráz bele
• A jó út irányt mutat, és az emberi hibákra is felkészül

Tegnap még zökkenőmentesen haladtunk a megszokott útvonalon, ma már egy méretes kátyú rázza meg az autót, és hirtelen fékezésre, kikerülő manőverre kényszerít. Már ha van hely és idő kikerülni, ha tudunk fékezni, mert épp nem tapad ránk egy másik autós, aki ugyanúgy sietne, mint mi.

Mire túljutunk a kátyún, amely „tegnap még nem volt itt”, már nemcsak az útról van véleményünk. A mögöttünk dudálóról is, aki nem érti, miért fékezünk, amikor szerinte mehetnénk. És az út kezelőjéről, aki nem tüntette el időben a repedést, amely nyilván nem egyik percről a másikra keletkezett. A helyismeret sem véd: a tegnap még ép burkolat mára felkátyúsodhat.

Visszafelé ugyanez ismétlődik. Az eredmény: rongálódik az autó és rongálódnak a sofőr idegei is. Számos jel utal arra, hogy az úthibák nem is a járművekben okozzák a nagyobb kárt. Az általuk okozott stressz sokkal veszélyesebb.

Mitől jó egy út?

Elég, ha sima az aszfalt? Az útminőséget paradox módon éppen akkor vesszük észre a leginkább, amikor rossz vagy hiányzik – hangzott el szeptember 25-én, a Kutatók Éjszakáján a Közlekedéstudományi és Építésügyi Minőségellenőrző Intézetben (KTI). Bauer Béla szociológus „Jó úton járunk?” című előadásában egyebek között arról beszélt, hogy más elvárásai vannak egy úttal szemben a munkába siető szülőnek, a hivatásos sofőrnek és az utat tervező mérnöknek.

Bauer Béla Déri Andrással közösen, 2025. októbere és 2026. májusa között hét online fókuszcsoportos beszélgetést bonyolított le a témában. Négy szakértői csoportban gépjárművezető-oktatók, hivatásos sofőrök, balesetvizsgálók, útügyi mérnökök és biztonsági szakemberek ültek, kettőben hétköznapi autósok, egyben közlekedésmérnök-hallgatók.

A beszélgetések nem reprezentatívak, országos elégedettségi adatokat nem lehet kiolvasni belőlük. Megismerhetők viszont azok a tapasztalatok, félelmek és elvárások, amelyek alapján a közlekedők eldöntik: „ez jó út, az meg járhatatlan”.

A gödrök zsebbe vágó következményei

A kátyúk és az egyéb úthibák minden beszélgetésben az első és leggyakoribb panaszok között szerepeltek. A rossz út ráz, muszáj rajta lassabban haladni a megengedettnél, mert kárt tesz a gumiban, a felniben, a lengéscsillapítóban, vagy akár az egész futóműben is. A javítás költsége viszont a család pénztárcáját vagy a vállalkozás számláját terheli, mert az úthibák általában lassan teszik tönkre az autót, a biztosító pedig a nem nyilvánvaló úthibákért nem fizet.

A legnagyobb veszélyt azonban a rossz utak azzal okozzák, hogy aki a kátyúkat kerülgeti, a gödrök közötti sima utat keresi a szemével, és nem arra figyel, amire kellene!

Nem a zebrához közeledő gyalogost figyeli, nem az előtte haladó kerékpárost, nem a fékező autót. Sűrű forgalomban ez önmagában is súlyos kockázat. Még inkább, ha sietünk, és amúgy is feszültek vagyunk.

Mindemellett a hirtelen kormánymozdulat, amellyel a gumit próbáljuk megmenteni, másokat is nehéz helyzetbe hozhat. Akár veszélybe is sodorhat. A kikerülő manőver gyakran a szemközti sáv felé vezet: a fókuszcsoportok egyik résztvevője szerint egyes utakon közlekedni olyan, mint egy videojáték: ahhoz, hogy A-ból B-be eljuss, folyamatosan gödröket kell kerülgetni.

De a rossz út gazdasági hatásai sem csak az autószerelő-műhelyekben mutathatók ki!

A hosszabb menetidő a munkától, a családtól, a pihenéstől veszi el az időt. A rossz szakaszok elkerülése többletüzemanyagba kerül. Az idegileg megterhelőbb vezetés a munkateljesítményt is rontja. Ahol a menetidőt még megjósolni sem lehet, ott a bizonytalanság tovább növeli a frusztrációt. A fuvarozóknál és a taxisoknál a költségeket is.

Ugyanaz az aszfalt, más történet

A hétköznapi autós érzi, hogy ráz az autó, és fejben már tudja, hogy ez előbb-utóbb sokba fog kerülni neki. A szakember a hiba mögött a burkolat alatti szerkezetet, a teherbírást, a fagyveszélyt, a vízelvezetést és a fenntartás pénzügyi korlátait vizsgálja. Ugyanazt a problémát látják, de más következtetést vonnak le belőle.

A mérnökhallgatók még „a két világ között” állnak. Néhány félév után már rendszerszintű műszaki okokat keresnek az utak felületi hibái mögött, és már értik a költségkorlátokat is. Úthasználóként viszont továbbra is bosszantják őket a rövid élettartamú javítások. A félmegoldásokat, amiket ők még nem is fogadnak el.

A fókuszcsoportokban azonban az is kiderült, nem mindegy, hogy jellemzően ki milyen úttípuson közlekedik. A résztvevők az autópályákat többnyire európai szintűnek, kiszámíthatónak mondták, míg az alsóbbrendű, összekötő utakat sokszor járhatatlannak. Viszont a mindennapi közlekedési közérzetet épp ez utóbbiak határozzák meg. Aki éveken át nap mint nap rossz úton ingázik, annak a véleményén aligha változtat, hogy vannak kiváló gyorsforgalmi szakaszok is.

A közlekedők nem szabványokból indulnak ki, fejújítási ütemtervek alapján mondanak véleményt, hanem saját tapasztalataikból kiindulva. A naponta megszenvedett hazai szakaszhoz. És nem vigasztalja őket, hogy itthon is vannak jó minőségben megépített vagy felújított utak, nemcsak a szomszéd országokban.

Ezért a „milyenek a magyar utak?” kérdésre adott válasz mögött mindig érdemes rákeresni a konkrét útvonalakra. Merre jár az illető, milyen gyakran, milyen járművel, milyen körülmények között? Személyes tapasztalata fontos jelzés, de nem az egész hálózat műszaki állapotfelmérése – összegezte Bauer Béla.

Ki ül éppen a volán mögött?

Ráadásul még ugyanaz az ember is másképp ítéli meg ugyanazt az utat aszerint, hogy mikor és milyen céllal autózik éppen rajta. A gyermekéért óvodába siető szülőnek egészen mást jelent a „nem lehet ezen az úton rendesen közlekedni, mint annak, akit nem sürget az idő.

A napszak is számít. Nappal, száraz időben könnyebb eligazodni még egy rossz minőségű, nem a legideálisabban kitáblázott úton is, amelyen esőben, sötétben már sem a sávot, sem az út szélét nem látni. Márpedig annak, aki először jár arra, különösen fontos lenne, hogy a jelzések időben segítsenek. De azok sem mehetnek biztosra a rossz utakon, akik azt hiszik, már ismernek minden kátyút. Az úton a kátyú szaporodik a leggyorsabban…

Bauer Béla arra is felhívta a figyelmet, amiről még a gyakorlott vezetők is megfeledkeznek: éjszaka és éjszaka között is nagy lehet a különbség. Mást mutat az út, és mást lát a volán mögül a sofőr egy nyári éjszakán, és mást ősszel, télen vagy tavasszal.

Az út megítélése nem áll meg a burkolat szélén. Számít, hogy a növényzet nem takarja-e el a táblákat és a kanyarívet, hogy gyorsan távozik-e a víz a pályáról, és hogy a kritikus csomópontok, átkelők kellően meg vannak-e világítva.

Még a pihenőhely is része az út megítélésének. Hosszabb utazáskor számít, hol lehet biztonságosan megállni, mosdót használni, inni, pihenni. A sürgető testi szükséglet is lekötheti a vezető figyelmét. A használható pihenő így az utazás kiszámíthatóságához is hozzátartozik.

A szakértők szerint a kontrasztos, fényvisszaverő burkolati jel költség-haszon arányban az egyik leghatékonyabb beavatkozás, mert éjszaka és esőben is vezeti a tekintetet. „Legyen egy jó fényvisszaverős, szép fehér, markáns burkolati jel… Egészen más biztonságérzetet kelt az emberben” – fogalmazott egy forgalomtechnikai szakember.

Az út adjon időt gondolkodni

A jó út jól olvasható. Láthatók a burkolati jelek, a besorolásra időben fel lehet készülni. A jó út szinte vezeti a sofőrt.

Az „önmagát magyarázó út” abban segít, hogy a vezető ösztönösen felismerje, merre kell mennie, hol várható akadály vagy keresztirányú forgalom, és milyen tempó illik a környezethez. Kevesebbet kell találgatnia, ha menet közben mindig pontosan látszik, hol van az autós, a kerékpáros és a gyalogos helye, és hol keresztezik egymást az útvonalaik. Kevesebb bizonytalanság kisebb mentális terhelést jelent, és kiszámíthatóbb vezetést.

A felfestés azonban nem mindenre megoldás. Esőben eltűnik, a forgalom lekoptatja, és önmagában ritkán lassítja le a szabályszegőt. „Festék helyett geometriával dolgozzanak” – mondta az egyik mérnökhallgató. Ahol lassításra van szükség, a járdasziget, a sávelhúzás vagy a körforgalom természetessé teszi a kívánt viselkedést. A tájékoztatásnak és az út fizikai kialakításának ugyanazt az üzenetet kell közvetítenie.

Az önmagát magyarázó út nem azonos a „megbocsátó úttal”. Utóbbi kialakítása abból indul ki, hogy az ember hibázhat. A megfelelő méretű és meredekségű padka, az út menti biztonsági tér, a lankás rézsű és a jó helyre épített védőkorlát enyhítheti a következményeket, amikor hibázik az ember. Mert olykor elég egy pillanatnyi figyelemkiesés, műszaki hiba vagy rosszullét a balesethez. Olyankor sokat számít, van-e, marad-e hely a korrekcióra, és ha nem, minek ütközik a pályáról lesodródó jármű.

Szép az utat övező fasor. Ha közel telepítik az úthoz, a fák árnyéka kellemesebbé teheti az autózást. Ám, ha valaki – bármilyen okból kifolyólag – leszalad az útról a szép fa egy olyan akadállyá válik, amelyen rommá törhet az autó.

Új szereplők jelentek meg az utakon

Az autó, a kerékpár és az elektromos roller egyre inkább közös térben osztozik. A mikromobilitási eszközök gyors terjedése új konfliktusokat hozott. A résztvevők a hiányzó vagy szakadozott külön teret, a lassan követő, tisztázatlan KRESZ-szabályokat, valamint a közlekedők képzettségbeli hiányosságait és egymás iránti empátiájának hiányát említették.

A gondozottság bizalmi kérdés is.

A közlekedők elvárásai meglepően reálisak. Nem autópályát várnak minden tanyához, csak tartós burkolatot az utakon, amelyeket szükség esetén gyorsan meg lehet javítani és nem kátyúsodnak újra néhány hét alatt. Amelyeken éjszaka és esőben is jól látható a felfestést. Érthető táblákat – tábladzsungel nélkül. És a gondoskodás érzetét. A rendszeres karbantartás a felmérések szerint azt üzeni a közlekedőknek: ennek az útnak van gazdája. A visszatérő hibák és az állandósuló ideiglenes megoldások viszont a fenntartásba vetett bizalmat is kikezdik.

Társadalmi szempontból az sem közömbös, figyelmeztetett Bauer Béla, kinek van választása és kinek nincs. Aki nap mint nap csak ugyanazon az útvonalon juthat el a munkahelyére, az iskolába vagy az orvoshoz, alig vagy egyáltalán nem tudja elkerülni a rossz út okozta problémákat.

A javításhoz nem mindig kell nagy beruházás. A tartós, fényvisszaverő felfestés, a rendszeres bozótirtás, a sérült és hiányzó táblák cseréje vagy a veszélyes átkelők megvilágítása gyorsan és látványosan javíthatja a biztonságérzetet. A teljes pályaszerkezeti felújítás, a veszélyes csomópontok körforgalommá alakítása vagy a kerékpáros hálózat kiépítése már hosszú távú feladat.

A szakértői csoportokban a résztvevők egybehangzóan azt hangsúlyozták, hogy a sok pénzt igénylő monstre útfelújításoknál fontosabb a tervezhetőség: tudni, mi jön jövőre és öt év múlva. A kampányszerű felújítások helyett stabil, többéves fenntartásra van szükség, a növényzet visszavágásától a szerkezeti felújításig.

A közlekedő számára a jó út végül egyszerű dolgot jelent: el tud jutni a céljához úgy, hogy közben nem kell az út hibáit is folyamatosan kijavítania a kormánnyal.

 

F. Gy. A.