Mennyi? 30!

Egyre többször hallunk arról, hogy Európa jó néhány nagyvárosának lakott, elsősorban belvárosi területein 30 km/óra sebességben korlátozzák a járművek sebességét. A norvégiai Oslo-ban például tavaly egyetlen halálos baleset sem történt, amit a szakemberek – egyebek mellett – a radikális sebességcsökkentésnek tudnak be. Első látásra még számunkra, a közlekedésbiztonsággal hivatásszerűen foglalkozók számára is ijesztőnek tűnik egy ilyen nagyságrendű korlátozás, mert mifelénk még nehéz elképzelni, hogy 30 km/órás sebességgel bárhova is idejében odaérnénk. Márpedig, ha Oslo-ban sikerül mindenkinek időben megjelenni a munkahelyén, ha a gyerekek nem délután érnek be az iskolákba, akkor – tehetjük fel a kérdést magunknak – nálunk miért lenne ez másként. Nos, a válasz egyszerű: mert sem infrastruktúra, sem közlekedési kultúra vonatkozásában nem vagyunk rá felkészülve.
Maga a sebességcsökkentés ilyen mértékű bevezetése nem ördögtől való, hiszen – talán ezt kevesen tudják – Budapesten a járművek átlagsebessége nem éri el a 30 km/órát, jelenleg nagyjából 25-27 km/óra. Csakhogy az átlagsebességben benne vannak azok is, akik egy-egy kiemelt budapesti főúton ötven, jó esetben 70 helyett helyett 90-100-szal, egyéb utakon, csendesebb mellékutcákban pedig 70-80-cal közlekednek. Persze ezen szabályszegők esetében is érdemes különbségeket tenni. Még az egyébként szabálykövető, a közlekedési körülményeket előre felmérő, azokkal számoló autósok is kerülhetnek olyan helyzetekbe, amelyekben elveszítik a türelmüket és erősebben lépnek a gázra. És nem azért teszik ezt, mert reggel arra ébredtek, hogy „ma aztán minden korlátozást figyelmen kívül hagyok”, hanem mert – és itt jön az infrastruktúra és a közlekedési kultúra kérdése – nem számolnak, nem számolhatnak olyan nehezítő vagy lassító körülményekkel, amelyek sajnálatos módon minden naposak a fővárosban. Vegyük a saját példámat: pontosan tudom, hogy szabályosan közlekedve, meghatározott időszakban átlagosan húsz perc alatt érek be a munkahelyemre. Ebbe már azt is kalkuláltam, hogy az újpalotai felüljáró elhúzódó felújítása, lezárása miatt egy óriási lakótelep forgalma terelődött át a XVI. kerületi Csömöri úti felüljáróra, illetve a körvasutat keresztező utakra, de mivel ezzel együtt kell élnem, már megszoktam. Kora reggel benne van az útra szánt időben. Más kérdés – és ez már valóban idegesítő – , hogy egészen váratlanul éppen egy ilyen környezetben bontanak fel egy menekülő utat. Talán még ez is belefér. Ám aztán jönnek a belvárosi utcák, amelyek forgalmát előre megjósolni lehetetlen. Az nincs benne az útitervemben, hogy egy egész sor áll azért, mert a parkoló autók mellett egyszer csak megáll egy áruszállító teherautó, egy vészvillogót használó, nyilván valakire váró személyautó, egy sárga lámpájával visszaélő valamilyen autó, egy ételszállító és a sor tetszés szerint folytatható. (A kukás autók útvonalát és időpontját már megtanultam, de még így is előfordul, hogy hosszú időn át sikerül figyelemmel kísérnem a munkájukat.) Egyik munkatársam mesélte a minap, hogy a 76-os troli fél órát állt az egyik sarkon, mert egy ott szabálytalanul parkoló áruszállítótól nem tudott befordulni. Ettől kezdve a feltorlódott kocsisorban ülő legelvetemültebb és legelőrelátóbb jogkövetők is az óráikat nézik, fejükben átpörgetik a napi programjukat, amelyből az első napirendek már láthatóan elmaradnak. Kezdődik az idegbaj, a kiesett időt pedig azokon a helyeken próbálják behozni, ahol arra egy pici lehetőség is nyílik. És ilyenkor már a legkevésbé számítanak a sebességkorlátozó intézkedések. Én ilyenkor jó esetben csak 10-15 percet veszítek, de az agglomerációból érkezők bizonyára sokkal többet tudnának mesélni a kalandjaikról.
Ezekben a helyzetekben pedig az a legszebb, hogy igazából – jó szívvel – senkit sem tudnék hibáztatni (mondom ezt itt, az íróasztalomnál ülve), hiszen minden résztvevő csak teszi, tenné a dolgát. A szabálykövető autósok szeretnének időben eljutni az úticéljukhoz, az áruszállítók nem szeretnének szabályos parkolót találni az adott üzlettől több száz méterre, csak azért, mert a részükre fenntartott helyeket szabálytalanul elfoglalják a parkoló autók, a kukások feladata értelemszerűen a kapualjakhoz kötődik és sorolhatnám.
Mindebből pedig az következik, hogy lehet ugyan a sebességhatárt 30 km/órára csökkenteni, de mivel ez aligha lehet csupán elhatározás kérdése, ehhez rendkívül sokrétű tanulmányokra, közlekedésszervező, környezetvédelmi, közlekedésbiztonsági és várostervező szakemberek komplex munkájára lenne szükség. Mert egy nagyváros közlekedése tipikusan az a terület, ahol minden mindennel összefügg. Bárhol nyúlunk is bele a rendszerbe, biztosak lehetünk abban, hogy egy adott részlet megoldása valahol újabb problémát gerjeszt majd.

S.G.