Nem autóverseny! Vagy mégis?

A vonalhoz már felsorakoztak a gépkocsik. Forrók a motorok, fel-felhördülnek, amint várják a rajtot. És most… a lámpa zöldre vált, a főtengelyek felpörögnek, a hajtási láncon végigfut az erő, sikítanak a gumik és a járművek meglódulnak.

Hungaroring? Imola? Le Mans? Dehogy, vasárnapi ebéd után a Nagykörút és a Rákóczi út sarkán, a lámpás kereszteződésben. Létezik-e vajon ezen sorok olvasói között olyan, aki ne készítette volna a bokáját, szeme sarkából ne méregette volna a vele egy vonalban indulásra készülő autót és vezetőjét, hogy vajon mennyire akar kilőni, ha szabaddá válik az út?

Tetszik, nem tetszik, a versenyszellem éltet bennünket, amikor autóba ülünk. Ezért dühít, ha megelőznek, ha bevágnak elénk, és ezért olyan jó érzés átcsúszni egy kései sárgán, miközben a bennünket üldöző ott ragad a túloldalon. Bizony, nehéz lenne megmagyarázni egy marslakónak, mit miért csinál egy autóvezető, ha úgy istenigazából elkapja a hév. Holott mindannyian ismerjük a szabályokat, tudjuk, mennyibe fáj, ha feleslegesen elfüstöl egy liter benzin, elkopik a fékbetét, hát még ha törik a lökhárító, a többiről, a kórházi kezelésről, a munkából kieső hónapokról jobb nem is beszélni.

És mégis.

Az autóverseny közúton természetesen tilos, de ki mondja meg, mi az autóverseny? Ha napközben, közlekedési lámpánál folyik a gyorsulás, az legális, ha éjszaka, elhagyott, külvárosi utcákon, az nem. De vajon verseny-e az egyáltalán, amelynek csak az egyik résztvevője küzd, a másiknak fogalma sincs az egészről?

Miféle verseny volt az például, amikor 1930-ban a híres-hírhedt Bentley-boy, Woolf Barnato fogadásból megkísérelte megverni a Blue Train-t? A nevezetes luxusjárat, a Kék Vonat a brit felső osztály tagjaival robogott Calais-ból Párizson át Cannes-ba az esős londoni télből a mimóza-virágos mediterrán tavaszba – és persze vissza. Barnato a barátaival abban fogadott, hogy ha ugyanakkor indul a Francia Riviéráról, mint a menetrendszerűen közlekedő expresszvonat, előbb éri el Calais-t a Bentley Speed Six kormányánál ülve. Figyelem, itt nem csak a járművek versenyeztek, hanem az infrastruktúra: a vasút és a közút is, hiszen a 2. Világháború előtti Franciaországon át nem vezettek keresztül-kasul jól kiépített autóutak.

Mégis, a Bentley annyival gyorsabb volt a Kék Vonatnál, hogy Barnato, a sportsman és fenegyerek még át tudott kelni hajón a Csatornán, és londoni klubjában kikérte az italát, mire a vonat Calais-ba ért. Nagy dicsőség volt ez a gépkocsi konstruktőrének, W. O. Bentley-nek, és nemzeti szégyen Franciaországnak.

Meg is büntették Barnato-t illegális autóversenyzés miatt.

Európa közlekedése közlekedése azóta jelentősen megváltozott, az ember hajlama a versenyekre azonban a régi maradt. Ám, ha jót akarunk magunknak és közlekedő partnereinknek, nem követjük Barnato példáját. Még a közlekedési lámpák zöld jelzésekor sem. Előnyünk nem lehet belőle, hátrányunk viszont annál több.

 N.V.