A tanpályán kiderült ki mit nem tud (2. rész)

• Talán még a gumicserék után is érdemes lenne elmenni egy kicsit gyakorolni
• Tudja Ön nagyjából hol fog majd megállni, ha rátapos a fékre?
• Inkább orral tompítson, mint az oldalával! Jobbak a túlélési esélyei!
• Lehet szimulátorban tanulni, de ne feledje: a valóságban nem kap új életet

A tanpályák arra valók, hogy biztonságos körülmények között döbbentse rá az autósokat vezetéstechnikai hibáikra, hogy mit tudnak és mit nem, s hogy amit nem tudnak, hogyan kellene jól csinálni.

Kőrös András, a Hungaroring területén működő Groupama Vezetéstechnikai Centrum vezető instruktora szerint azonban sokan csak tanpályán döbbennek rá még arra is például, hogy az addig szupernek hitt gumijaik nem is olyan szuperek.

Majdnem minden gumi jó, a kérdés csak az, hogy meddig

Minden gumicsere-időszakban visszatérő téma, hogy milyen gumit vásároljanak az autósok. Minden szakértő esküszik valamelyik márkára vagy típusra, jobb esetben  vizsgálati adatok és a személyes tapasztalatai alapján, amelyek persze korán sem terjednek ki az összes márkára és fajtára, rosszabb esetben aszerint ajánlanak gumit, hogy ők mely gyártókkal állnak szerződéses kapcsolatban.

Független szakemberek szerint a kereskedelmi forgalomban kapható gumik – legalábbis a középkategóriások és az a felettiek – maradéktalanul megfelelnek a követelményeknek. A kérdés inkább csak az, hogy mennyi ideig. Újként szinte mind hasonló, vagy közel hasonló paramétereket mutat. Idővel aztán az olcsóbb gumik tapadása kezd elmaradni a jobbakétól, és a különbség (a használattól függően) egyre csak nő.

Ez persze az autósok többsége számára nem derül ki, mivel arról nemigen hoznak nyilvánosságra vizsgálati adatokat, hogy miképpen változik a különböző gumifajták tapadása közti különbség az idő és a használat függvényében. Ezzel együtt a szakemberek szerint kívánatos lenne legalább azt a gumit ismerni, amit éppen felszereltek az autóra. Erre is jó a tanpálya. Nemcsak abban segít, hogy a sofőr visszaszokjon az őszi-téli útviszonyokhoz, de egyszersmind az is kiderülhet, hogy mennyit változott a kocsiján lévő gumi tapadása, s általában az autó menettulajdonosága.

Győzike után szabadon: Mindenki tudja, de csak kevesen számolnak vele

Az ismert celeb, Győzike mondta egyszer, amikor valaki kétségbe merte vonni  a nevét viselő show nézettségi adatait: „Persze, persze, senki sem nézi, de mindenki lássa!” Hát valahogy így van az autósok jó része a reakcióidővel. Mindenki hallotta, elvileg tanulta is, hogy létezik olyan, sokan még azzal is tisztában vannak, hogy nagyjából egy-két másodperc telik el egy átlagos képességű embernél a vészhelyzet észlelése és a válaszreakció kezdete között. Sokan tudják elméletben azt is, hogy ennyi idő alatt mekkora távolságot tesz meg egy autó, 50-es, 90-es vagy éppen 130-as tempó mellett. Aki nem tudja, kiszámolja. Aztán volánhoz ülnek és a többség ezt nyomban el is felejti. Ezért olyan sok a ráfutásos baleset a szakemberek szerint.

Elvileg mindenki tudja mit kellene tenni, ha az autó eleje vagy a hátulja hirtelen önálló útra indul. Azonban a hatékony ellenkormányzás elméletét sem ismeri már mindenki, ami pedig a gyakorlatot illeti… Tipikus hiba, hogy a szükségesnél nagyobb kormánymozdulatokkal próbálja az e téren tapasztalatlan sofőr az úton tartani a járművét, máskor jókora gázt ad abban a reményben, hogy attól az autó majd kihúzza magát a csúszós zónából. Mások erős fékezéssel próbálják lassítani az autót.

Ritka kivételektől eltekintve egyik megoldással sem sikerül elérni a kívánt hatást. Mert ha csúszik az autó akkor Kőrös András szerint a legjobb döntés, a se gáz se fék elvet követve, kizárólag kormányzással kivezetni az autót a síkos útszakaszról oda, ahol már újra van normálisnak tekinthető tapadás és biztonságosan meg lehet állni, vagy tovább lehet haladni.

Van egy szabály, amit érdemes betartani. Egy elszabadult autó nem városnéző busz. Ne kapkodja senki a fejét, ne nézelődjön, hogy jaj, vajon minek fogok most nekimenni. Majd kiderül, ha nekiment. Ha nem ura a járműnek, nem tudja befolyásolni sem, hogy minek megy neki!

Ha az autó önálló életet kezd élni ön alatt, egyet tehet: Fogja a kormányt erősen, és ne vegye le a tekintetét arról a pontról, amely felé kormányozni szeretné az autóját. Csak arra figyeljen ide-oda- és ellenkormányzás közben, hogy a szeme a kívánt haladási irányba nézzen. És törekedjen abba az irányba kormányozni az autót, akkor is, ha az éppen kormányozhatatlan. Mert ha egyszer újra lesz tapadás a talaj és a gumi között, így nagyobb eséllyel fogja a helyes irányba kormányozni az autóját, mint ha a manőver közben ide-oda kapkodja a fejét.

Ha nincs más megoldás, szembe kell nézni akár a villanyoszloppal is

A mondás szerint „egy zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták”. Autóban sem igen ült még olyan sofőr, talán csak az olyan hivatásos veszélykeresőket kivéve, mint a kaszkadőrök, akik ne esnének pánikba, amikor elvesztik uralmukat a jármű felett, vagy rádöbbennek, hogy már nem tudnak időben megállni az előttük álló autó, fal, fa vagy más kemény műtárgy előtt.

Mi ilyenkor a teendő? Sokan tekernek még egyet ilyenkor a kormányon, hogy ne frontálisan ütközzenek annak, ami „szembe jön”. Pedig az autók passzív védelmi rendszerei éppen a frontális ütközésekkel szemben védenek a leginkább és a leghatékonyabban. Egy nagy sebességgel szembe haladó autóval persze nem szerencsés és nem is kívánatos a frontális ütközés. Ám, ha választani lehet, az esetek többségében jobbak az esélyek a túlélésre, a súlyos sérülések elkerülésére, ha az autó eleje ütközik egy mégoly kemény tárgynak is, mint egy villanyoszlop, mintha az autó oldalának, amely kevésbé védett, ráadásul nem is túl vastag, így jóval kevesebb ütközési energia elnyelésére képes, mint a kocsi orr-része.

Ahhoz azonban, hogy ilyen manővert végrehajtsunk, tisztában kell lenni a saját és az autónk képességeivel, továbbá meg kell tanulni azokat a technikákat, például a megfelelő kormánymozdulatokat, amelyekkel akár még szélsőséges útviszonyok közepette is urai tudunk maradni a járművünknek annyira, hogy befolyásolni tudjuk, mely részével ütközzünk, ha már maga az ütközés elkerülhetetlen.

Ehhez azonban gyakorolni kell.

Miért tanpályán, miért nem jó egy forgalommentes út?

Sokan állítják, hogy ők minden szezon előtt edzenek az őszi-téli útviszonyokra.  Vannak, akik éjjelente a nagy bevásárlóközpontok parkolóiban csúszkálnak egy keveset, mások elhagyott utakon próbálják ki azokat a fogásokat, amiket a tévében láttak, vagy mások magyaráztak el nekik. Sajnos a járművezetést, különösen a vészhelyzetekben alkalmazandó fogásokat nem lehet könyvekből és mások elbeszéléseiből megtanulni.

A bevásárlóközpontok sem nagyon szeretik, ha autósiskolát csinálnak a parkolóikból. Elhagyott utak pedig nincsenek. Mindig akkor bukkan fel valaki a soha senki által nem használt úton, amikor ott illegális gyorsulási versenyeket, vagy szintén nem legális téli felkészítő órákat tartanak. Ráadásul, ezeken a helyeken könnyen történhet baleset, sokkal könnyebben, mint egy olyan tanpályán, amit kifejezetten a vezetéstechnika oktatására terveztek és építettek. És ahol, ha mégis történne valami váratlan, helyben van a szakszerű segítség, a műszaki mentés és az orvos egyaránt.

Megint csak személyes tapasztalatból írom: semmihez nem fogható érzés az, amikor az ember alól váratlanul kicsúszik az autó, pörögni kezd vagy csak irányíthatatlanul csúszni valamerre, nem értjük mi történik, csak azt tudjuk, hogy ami történik, ahhoz semmi közünk nem volt.

Pedig csak jobbra vagy balra rántotta egy pad a kocsink hátulját, rosszabb esetben az elejét. Pontosan tudtuk, hogy ez fog történni, nagyjából azt is láttuk, hogy hol és mégis… A tréningeken résztvevők többsége elszáll valamennyire, amikor először találkozik a rántópaddal. Kell egy kis idő, amíg az e téren gyakorlatlan sofőröknek beugrik, hogy mit is kellene ilyenkor csinálni, majd újabb másodpercek telnek el, amíg meg is teszik, amit kell. És akkor még mindig ott a nagy kérdés, hogy vajon jól tudták-e, mit kell tenni, és jól csinálták-e azt.

Első körben mindkét válaszra nem a válasz, de két-három gyakorló kör után az eredmények javulnak. De, ami Kőrös szerint ennél is fontosabb, látszik az autósokon, hogy már tudják mit kell csinálni az adott helyzetben és próbálják is jól csinálni. Újabb néhány kör és az eredmények már az egészen jó kategóriát is elérhetik.

A játékprogramok sok mindenre megtaníthatnak

Csak a filmekben sikerül minden vészelkerülő manőver elsőre a háziasszonynak álcázott titkosügynököknek. Persze nekik könnyű! A kritikus pillanatokban képzett kaszkadőrök ülnek a volán mögött, nem ők. És ha elsőre a hivatásos veszélykeresőknek sem sikerül a rendező által megálmodott manőver, addig ismételgetik, amíg tökéletes nem lesz. Az életben viszont mindenkinek csak egy élete van. Egyszer lehet hibázni.

Ma már léteznek olyan számítógépes programok, amelyek életszerűen szimulálnak különböző közlekedési helyzeteket. Az egyik legismertebb és legsikeresebb magyar autóversenyző, Michelisz Norbert is szimulátoron kezdte versenyzői karrierjét. Kisgyerekként a zsebpénzéből összespórolt Grand Prix Legends videojátékon gyakorolta az autóversenyzés alapfogásait.

Élesben azonban a szimulátoron tanultak még nem elegendők a biztonságos vezetéshez, de sokszor még a túléléshez sem. Nem ugyanaz az érzés, és emiatt nem ugyanazok az autóvezetők reakciói sem a szimulátorban, mint a valóságban, amikor az autóban ülnek és nem körülöttük, hanem velük együtt kezd forogni a világ, amit nemcsak a szemükkel látnak, hanem a gyomrukkal is éreznek.

Sokat kell gyakorolni ahhoz, hogy ilyen helyzetben a sofőr ne essen pániba, s azt és úgy tegye, amit és ahogy az adott helyzetben kell.

Persze a legjobb, ha nem kerül veszélyes helyzetbe az ember. Azaz, ha mindig kellően óvatosan vezet ahhoz, hogy folyamatosan ura maradjon az autójának. Sokan vezetnek le ezer kilométereket úgy, hogy egyszer sem csúszik meg alattuk az autó. De jobb félni, mint megijedni. S még jobb felkészülni arra az esetre, ha egyszer mégiscsak más felé indul el alattunk az autó, mint amerre szerettük volna.

F.Gy.A.