Féktávolságon belül

• A féktávolságon belüli haladás a közutakon a gyorshajtáshoz hasonlóan gyakori szabályszegés
• Az ok lehet agresszió, türelmetlenség, de időnként csak rossz beidegződés
• Számos európai országban nemcsak a gyorshajtást, de a féktávolság be nem tartását is figyelik, és büntetik

Mindenki siet, mindenki türelmetlen, és igyekszik gyorsabban haladni, mint ahogy a forgalmi helyzet megengedi. Ennek következtében sokan “rámásznak” az előttük haladó járműre, és ezzel komoly veszélyhelyzetet idéznek elő, miközben egy másodperccel sem rövidítik meg a menetidejüket. Igen ám, de miközben a gyorshajtás viszonylag egyszerűen mérhető, hiszen a sebességhatárok ismertek, aközben a követési távolság viszonylagos. Minél nagyobb a sebesség, annál hosszabb a járművek fékútja. De ez a törvényszerűség visszafelé is igaz: ha 50 km/h sebességnél 35-40 méterre van szüksége az autónak, hogy megálljon, akkor a 20, a 10, vagy az 5 méteres követési távolság esetén egyre kisebb az esély az ütközés elkerülésére, ha az elöl haladónak valamiért vészfékeznie kell. És mert a fékút a sebesség négyzetével nő, akkor a rövidebb követési távolság esetén a ráfutásos baleset esélye is négyzetesen emelkedik.

De miért is autózunk féktávolságon belül? Városban, párhuzamos közlekedésnél leginkább azért, mert nem szeretnénk, ha betolakodna elénk a másik sávból valaki. Országúton több oka is lehet az elöl haladó megközelítésének. Például mert szeretnénk megelőzni. Ez szabályos, ha az előzés belátható időn belül megtörténhet. Ha a forgalom, az út vonalvezetése nem teszi lehetővé az előzést, akkor el kell távolodni az elöl haladótól észszerű féktávolságra. De sokan vannak, akik inkább ráragadnak a náluk lassabb járműre, és úgymond “tolják”, akár hosszú kilométereken át. Különösen, ha nagy teherautók tesznek így, az komoly fizikai és pszichikai nyomást jelent az elöl haladónak.

Ismét más a helyzet az autópályán, részben mert magasabb a sebesség, részben mert a sofőröknek lehetőségük van sávot váltani. A leggyakoribb konfliktus a belső sávban haladók közt alakul ki, a tartósan ott autózók és a nagyobb sebességgel haladók közt. A lendületből érkezők szeretnék “letakarítani” maguk elől a lassabbakat, ezért a fény- és hangjelzés használata mellett extrém módon megközelítik az előttük haladót, amivel nemcsak a saját testi épségüket teszik kockára, de az előttük, valamint a közelükben haladó, akár több tucatnyi emberét. Ezekben a konfliktusokban gyakran olyan képességű gépkocsik szerepelnek, amelyekkel nem tudnak versenyezni az átlagos családi autók. (De néha megpróbálnak.)

Mindezek mellett van egy jelenség, ami még az agresszivitásnál is ijesztőbb: a megszokásból féktávolságon belül autózás. Némely autós úgy véli, hogy addig kell nyomni a gázt, amíg – képletesen – el nem éri a falat. Nem számít, mennyi a megengedett sebesség, milyen zsúfolt az út, a jármű orrának közvetlenül az előtte haladó nyomában kell maradnia. Ezeknek a járművezetőknek el kellene magyarázni, hogy nemcsak szabálytalanul, de észszerűtlenül is közlekednek, teljesen feleslegesen teszik kockára a járművük épségét, saját életüket, egészségüket, hivatásos sofőrök esetében a keresőképességüket – a másokéról nem is beszélve.

Számos európai országban a hatóság a sebességméréshez hasonlóan fix és mobil műszerekkel figyeli a féktávolság betartását. Németországban, Ausztriában és Svájcban az utak, autópályák felett átívelő hidakról ellenőrzik a követési távolságot. Az Egyesült Királyságban hamarosan mesterséges intelligencia által vezérelt kamerákkal figyelik a forgalmat, míg Kanadában speciális lézeres radarpisztolyokat osztanak ki a járőröknek. Dubaiban automatizált AI-radarhálózatot építettek ki, amely emberi beavatkozás nélkül figyeli, értékeli a forgalmat és akár a gyorshajtásért, akár más szabálytalanságokért automatikusan postázza a büntetést.

Mennyi igyekezet, idő és pénz ráfordítása, mindezt miért? Mert rászoktunk, hogy túl közel autózunk egymáshoz.

Nem lenne olcsóbb leszokni?

N. V.