Együttműködés helyett tülekedés zajlik az utakon – 1. rész

• Majdnem biztosan kijelenthető: az agresszió egyik legjelentősebb melegágya hazánkban a közlekedés.
• Tízből négyen még a legkisebb településen is találkoztak már egyszer-kétszer közlekedési agresszióval.
• Volt, aki üldözőbe vette az előtte haladó autóst, amiért az tíz másodpercre feltartotta a „bénázásával”.
• Az agresszív vezetők többsége az otthon és a munkahelyen felgyülemlett feszültséget vezeti le az utakon.

Partnerség, együttműködés helyett versengés és tülekedés jellemzi a hazai közlekedést. Mind többen és egyre gyakrabban érezhetik úgy munkába tartva vagy onnan haza, hogy akaratlanul spontán autóverseny közepébe cseppentek vagy, hogy túlélési gyakorlattal felérő kihívást jelent eljutni A pontból B-be, és sikernek számít, ha épen és ép autóval eljutottak oda.

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Kara az elmúlt években a hallgatók személyes tapasztalatain felbuzdulva több (nem reprezentatív) felmérést készített arról: vajon tényleg agresszívebbek vagyunk az utakon, mint az élet más területein? Vagy ez csak a látszat?

Mi az oka a közúti agresszivitásnak és mit tehet ellene az, aki szeretne kimaradni belőle?

Felméréseik alapján a válaszuk egyértelmű és megdöbbentő is egyben. „Az agresszió szinte minden korosztályban, minden kultúrában és élethelyzetben megjelenhet, azonban a közlekedési szituációkban a többi helyzetnél nagyobb mértékben van jelen. Majdnem biztosan kijelenthető, hogy talán az egyik legjelentősebb melegágya a közlekedés az agresszív viselkedés előfordulásának”, írták az egyik kutatás eredményének összegzésében.

A kutatások részben a közlekedésben tapasztalt agresszivitás okait kutatták, részben pedig arra a kérdésre kerestek választ, miképpen lehetne csökkenteni a konfliktusok számát és hevességét az utakon.

– A dolgok nem jó irányba haladnak – szögezte le dr. Mészáros Gábor rendőr alezredes, a Közbiztonsági Tanszék adjunktusa, aki szerint a helyzet folyamatosan romlik.

Számos oka van annak, hogy a közlekedés sokak számára a bosszú, a magamutogatás, a hétköznapi frusztráció kiélésének színterévé vált.

• A felgyorsult világ, ahol állandó a rohanás, mindenki, mindig késésben van, ezért siet, mert általában nehezen kiszámítható, és egyre kiszámíthatatlanabb valójában mennyi időre lenne szükség az úti célunk elérésé Ez már önmagában is feszültségkeltő.
• Az állandósult stressz. Az emberek többsége folyamatos stresszhelyzetben él, sokak számára a stressz már szinte az élet „természetes” velejáró
• A zsúfoltság az utakon, a közösségi közlekedésben, amit sokan úgy élnek meg, hogy „a többiek” akadályozzák őket abban, hogy időben és kényelmesen eljussanak oda, ahová indultak. Így válik a saját céljai felé haladó tömeg egyesek számára versenytárssá, szélsőséges esetekben leküzdendő akadállyá!

Csakhogy a közlekedésben tapasztalható agresszió nemcsak a városok, nagyvárosok sajátságossága. A már hivatkozott felmérésekből az derül ki, hogy a falvakban közlekedők 40 százaléka, a jellemzően a községekben  közlekedők 75%-a, a kisvárosokban  60%-a, a nagyokban 58%-a, míg a fővárosban élők és közlekedők 63%-a találkozott már az agresszió valamilyen megnyilvánulásával. Vannak, akik csak egyszer-kétszer, és vannak, aki többször is. (Forrás: Jakab Rudolf – Mészáros Gábor: Közlekedési agresszió]

Vajon miféle közlekedési konfliktusok alakulhatnak ki egy átlag magyar faluban és általában a falvakban, hogy tíz emberből négy már elszenvedett valamilyen agressziót az utakon? Nem jellemzők a legkisebb településekre a dugók, sem a csúcsforgalom, vagy az összetett és ezért veszélyes kereszteződések sem.

Dr. Mészáros Gábor azt mondta, nem tud különbséget tenni az agresszió és a közlekedési agresszió között. Ahogy – sokkal véleményét osztva – a kultúra és a „közlekedési kultúra” között sem igen lehet különbséget tenni. A hétköznapi gyakorlatban – ahogy a kultúrának – az agressziónak sincs, pontosabban nem szabadna lennie jelzőjének! Az vagy van, vagy nincs! Ha egy közösségben – a családtól a társadalom egészéig – nem alakult ki, nem működik a konfliktusok kezelésének és az együttműködésnek a kultúrája, milyen alapon gondolhatja bárki is, hogy a közlekedésben mindenki tud majd kulturáltan konfliktust kezelni?

Ezzel együtt nem nehéz példát találni arra, hogy valaki otthon, a munkahelyén fegyelmezett, konfliktuskerülő, szabálykövető, aztán, amikor autóba ül és kihajt a forgalomba hirtelen megváltozik.

Oka van annak, hogy az agresszivitás gyakoribb és feltűnőbb a közlekedésben, mint az élet más területein.

Családon belül vagy a munkahelyen az agresszivitás több okból sem opció. A munkahelyen az alá-fölé rendeltség, a napi együttműködési kényszer, végső soron a megélhetési forrás elvesztésének a veszélye gátolja az indulatokat. Otthon sem lehet konfliktusok között élni, tartósan legalábbis semmiképpen.

Ezzel szemben az úton, ahol jó eséllyel soha nem találkozik egymással a vélt-valós sérelem okozója és elszenvedője, szinte következmények nélkül rá lehet dudálni, be lehet mutatni vagy utána lehet kiabálni a másiknak. Ugyanakkor a közlekedésben egy kis tolakodással előnyre lehet szert tenni másokkal szemben, és hátrányba kerülhet az, aki elé befurakodnak.

– A megszerezhető előny olykor – meglehet az esetek többségében – jelentéktelen. Azonban mégis sokan érzik úgy, hogy összedől a világ, ha a dolgok nem az ő igényeik, akaratuk, elvárásaik szerint alakulnak. Az NKE adjunktusa ennek kapcsán azt hangsúlyozta: önmagában a stressz, a frusztráció nem feltétlenül vált ki agressziót.

A forgalom azonban rövid idő alatt számtalan olyan helyzetet teremthet, amelyek növelik a közlekedőkben a feszültséget. De, hogy ez a belső feszültség mikor tör ki az illetőből, már sok más tényezőtől is függ. Például, hogy milyen viselkedési, konfliktuskezelési mintát hozott otthonról, mit tanult később fiatalként, fiatal felnőttként. Nagyban befolyásolhatja a különböző közlekedési szituációkra adott reakciókat a környezet. Az is, hogy az utasok például mire biztatják a járművezetőt.

„Ne hagyd előzni azt a roncsot!” „Vágj be elé!” „Dudálj, neked van elsőbbséged, söpörd félre az útból!” Az ilyen és hasonló „biztatások” könnyen tragédiához vezethetnek, ha a sofőr külső hatásokra belemegy az értelmetlen rivalizálásba.

– Nem kellene felvenni a kesztyűt, ezt azonban nem könnyű megállni – jegyezte meg Mészáros Gábor. – Csak kevesen képesek tartósan és minden a fentiekhez fogható helyzetben azt mondani, hogy „Menj, ha annyira sietsz!” és továbblépni. Jellemzőbb, hogy egy idő után még az amúgy szabálytisztelő, előzékeny autósoknál is betelik a pohár, nem akarnak tovább lúzerek lenni, akik mindig, mindenkinek elsőbbséget, szabad utat adnak, korrigálják a hibáját. És ez gyakran vezet balesethez.

Mészáros Gábor szerint sokkal mélyebb társadalmi okai lehetnek és bizonyosan vannak is annak, ami az utakon zajlik. Az együttműködés, a partnerség olykor teljes hiányának vagy annak, hogy sokan csak akkor és csak addig tartják fontosnak betartani a szabályokat, amíg azok nekik kedveznek. Amíg előnyük van a szabálykövető magatartásból. Amikor a helyzet megváltozik, sokak viselkedése is azonnal megváltozik.

Ennek oka lehet az is, hogy a közlekedésben – főleg a városokban és a fővárosban –  percenként kerülnek interakcióba másokkal a közlekedők és ötpercenként olyan helyzetekbe, amikor a döntéseiknek akár súlyos következményeik is lehetnek. Önmagában a stressz, a folytonos frusztráció nem feltétlen vált ki agressziót az utakon. A közlekedésben azonban rövid idő alatt több olyan hatás is érheti az embereket, amelyeket – ha nem tudják, mert nem tanulták meg kezelni azokat, vagy rossz konfliktuskezelési mintát követnek – kiválthatnak valamilyen mértékű agressziót.

– Nagy a valószínűsége, hogy sokan az otthoni, munkahelyi frusztrációjukat is az utakon élik ki – fogalmazott Mészáros Gábor. – Végül is az otthonról vagy a munkahelyről hozott feszültségeket hol máshol vezethetnék le a leggyorsabban és szerintük a legkisebb konfliktus árán, ha nem a kettő között. Útközben. Persze, ha az agressziójuk célpontjának is rossz napja van, és mondjuk büntetőfékezéssel vág vissza, akkor az egy új helyzet lesz, meglehet súlyosabb következményekkel.

Az egyik kutatás készítője szándékosan „provokálta” a vele egy időben úton lévőket egy Pest vármegyei kisvárosban. Hétvégén, gyér forgalom mellett szándékosan lefullasztotta az autója motorját, amikor a lámpa zöldre váltott és indulni kellett volna, máskor „direkt bénázott” a párhuzamos parkoláskor. Átlagosan 10 másodpercet vett el a mögötte várakozók életéből ezekkel a vezetéstechnikai műhibákkal, hogy megtudja, miképpen reagálnak az ott közlekedők a gyengébb vezetési képességű autóstársak hibáira.

Az esetek felében nem történt semmi. A másik felében azonban pár másodperc után már dudált, kiabált, rávillogott valaki. Arra is volt példa, hogy a „bénázásán” felháborodott autóstársa hosszan követte és közben folyamatosan villogott rá.

Mészáros Gábor szerint a közlekedésben számos olyan magatartásforma is tetten érhető, aminek látszólag semmi értelme. Kinek és miért jó például az, tette fel a kérdést, ha a megengedett sebességet indokolatlanul és jelentősen túllépi. Olyankor, amikor nem „kell” versenyeznie senkivel, nem siet sehova az illető, nem arról van szó, hogy ki akarja próbálni az új autóját, mert már évek óta azzal közlekedik, ismeri.

F.Gy.A.

(Folytatjuk)