Felesleges a harc a közutakon
Lassan már nem túlzás kijelenteni azt, hogy hazánkban össznépi „játék” lett a büntetőfékezés, hiszen nem múlik el hét, hogy a híradások ne szólnának valamilyen közúti „sérelem” megtorlásáról. Azt nem mondanám, hogy lassan már érdemes lenni felvenni a hungaricumok közé, bár alig hiszem, hogy magát a szót, tehát a büntetőfékezést értenék egyáltalán Finnországban vagy akár Ausztriában. Ez a mi találmányunk, de azért ne legyünk nagyon büszkék rá.
A dologban az az érdekes, hogy előfordulásuk annak ellenére gyarapszik, hogy mind több bírósági ítélet is születik az ilyen ügyekben, alaposan „megmérve” a delikvenseket. Ráadásul az is közismert tény, hogy hála a Magyar Közút kameráinak, illetve az autók többségébe szerelt felvevőknek, a lebukás esélye is megsokszorozódott.
Hosszú ideje próbálok rájönni arra, hogy a kilátásba helyezett börtönbüntetés dacára miért szaporodik mégis a vélt vagy valós sérelmüket (amúgy mindkét eset büntetendő!) megtorlók száma. Vegyük sorra a lehetséges megoldásokat: 1. az elkövető valós okból siet valahova, ezért idegesíti az előtte szabályosan vagy annál lassabban haladó autóstársa, 2. az elkövető amúgy nem siet sehova, csupán a vére, a küzdőszellem hajtja, 3. az elkövető nem siet sehova, de nehezen viseli, ha egy kevésbé márkás vagy kisebb teljesítményű autó előtte halad, 4. az elkövető az út egyik korábbi szakaszán, valamilyen okból nehezményezi közlekedő partnere mozgását, viselkedését, amely bosszúért kiált. Az ezért való megregulázás akár kilométerek múlva is megtörténhet, mert a magát megbántottnak gondoló autós nem felejt, és hajtja a megtorlás vágya.
A felsorolt lehetséges okok esetében jól látható, hogy a büntetőfékezők többsége minden különösebb ok nélkül megy át önkéntes rendőrbe, voltaképpen nem is siet igazán sehova, csak szeretne valamit megmutatni a személyiségéből vagy az autójából, esetleg nem lát más megoldást arra, hogy gyorsabban menjen a többieknél. Mert azt gondolom, hogy ha valakinek tényleg sietős dolga van, akkor megtalálja a megfelelő (sajnos nem mindig szabályos) megoldást, de semmiképpen sem vesztegeti az idejét azzal, hogy nevelő szándékkal oktassa a többi közlekedőt, netán még – tömegbalesetet kockáztatva – megállásra is kényszerítsen valakit. Hova volt akkor a nagy sietség?
Az ilyen konfliktusoknak azonban kétségtelenül van egy másik olvasata is. Az autósok egy része sajnos nincs tisztában a jobbra tartás kötelezettségével, ezért fordulhat elő, hogy aki egyszer egy autópályán betéved a belső sávba, úgy gondolja, hogy simán elmegy ő így Budapestről Nyíregyházáig. Ő az, aki a jobbra tartás kötelezettségének oktatásakor hiányzott a KRESZ tanfolyamról, de jelen volt a sebességhatárok betartásának ismertetésekor. Arra ugyanis kényesen ügyel. Ezért aztán önfeledten autózik a belső sávon éppen csak a megengedett sebességgel vagy jóval az alatt, nehogy meglepetés érje egy VÉDA-kapunál.
A belső sávon indokolatlanul lassan haladók másik csoportját a figyelmetlenek alkotják. Minden közlekedő találkozhatott már velük, ők azok, akik valamikor megelőztek egy előttük haladót, aztán egyszerűen csak bent felejtették magukat, és úgy általában fogalmuk sincs az őket körülvevő világról. Arról ismerhetők fel, hogy amikor egy türelmes, nem villogtató autós megy utánuk balesetveszélyesen rövid követési távolságot tartva, egyszer csak véletlenül belenéznek a tükörbe, úgy megijednek, hogy még a mögöttük jövőnek is ijesztő kormánymozdulattal hirtelen váltanak sávot. Általában nem ők a büntetőfékezők áldozatai, mert ők tényleg csak figyelmetlenségből tartják fel a forgalmat, a legkisebb impulzusra (egy villantás vagy rövid kürtjelzés) azonnal felébrednek és megtalálják a helyüket.
A baj tehát akkor van, amikor a büntetőfékezésre hajlamos autósok a potenciális áldozatok első kategóriájával kerülnek közelebbi kapcsolatba. Amikor az öntudat az öntudattal találkozik, és mindkét fél úgy érzi, hogy harcolnia kell. Hogy miért is? Nos, ezt – ahogy a büntetőfékezők bírósági tárgyalása utáni véleményekből ismerjük – az elkövetők sem tudják, akik többnyire úgy nyilatkoznak, hogy megbánták a tettüket. Szerintem nincs az az öt-tíz perces előny – ami aztán a büntetőfékezéssel akár ugyanennyi vagy még több hátrányba is fordulhat –, amely megér három-öt-tíz év szabadságvesztést.
Ezen azért érdemes lenne inkább az utazások előtt eltöprengeni, mint a börtöncellák magányában.
S.G.