Fontos pillanat
Jó néhány évvel ezelőtt németországi utamon gyalogosan közlekedtem Berlin utcáin. Amit ezzel kapcsolatban megosztok önökkel, annyira beleégett az agyamba, hogy jártamban-keltemben azóta is gyakran eszembe jut a budapesti forgalomban. Pedig voltaképpen nem történt semmi különös, csupán egy gesztus az, amit most megosztok az olvasókkal. Szóval, az adott lámpás kereszteződésben közepes volt a forgalom, a jelzőlámpa pirosat mutatott nekem és a velem együtt várakozóknak. Mivel autó éppen egyik irányból sem érkezett, amúgy „pestiesen” leléptem a járdáról, mondván, ha nem jön semmi, miért ácsorogjak feleslegesen, amíg a lámpa zöldre vált. Ebben a pillanatban azonban egy mellettem álló hölgy megfogta a karomat, és enyhén visszahúzott. Nem szólt semmit, de a pillantását sosem fogom elfelejteni, mert abban sok minden benne volt. Láttam rajta, hogy nem is feltételezi, hogy szándékosan léptem le a járdáról (nem tudhatta, hogy honnan érkeztem, s hogy ez mifelénk már akkoriban is normálisnak számított), csupán azt, hogy bizonyára elgondolkodtam, és véletlenül elnéztem a lámpa piros jelzését. Őszintén szólva egy kicsit el is szégyelltem magam, majd zavartan megköszöntem a figyelmét.
Ez a jelenet a mai hazai nagyvárosi környezetbe helyezve sajnos egyre viccesebbnek tűnik. (Persze, könnyen lehet, hogy azóta már a fegyelmezettségükből sokat vesztett németek körében is.) Nehéz ugyanis elképzelni, hogy egy idegen ember veszi a bátorságot, és jóindulatúan figyelmezteti megtévedt embertársát bármire is. Pláne nem egy gyalogátkelőhelyen, ahol a lámpát – a KRESZ szabályaival szemben – egyre inkább csak ajánlásként kezelik a gyalogosok. Ahogy munkába jövet-menet elnézem, az emberek többségét egyáltalán nem ijesztette meg a rendőrség által beharangozott gyalogos pofátlan(tan)ítók megjelenése, a piroson áthaladás változatlanul össznépi szórakozásaink közé tartozik. Sőt, ma már ott tartunk, hogy a tilos jelzés ellenére átsétáló gyalogos személyes sértésnek veszi, ha valamelyik szabályosan közlekedő autós rádudál. Arra kevés gyalogos gondol, hogy egy esetleges balesetben nem csak ő maga sérülhet meg, hanem a szabályosan közlekedő autós is hosszú meghurcoltatással, lelki traumával vagy élete végéig tartó, kiheverhetetlen pszichés sérülésekkel számolhat.
A kialakult helyzetet tovább rontotta a különböző elektromos kütyük megjelenése és térhódítása, amelyek mindegyike elvonja a figyelmet a közlekedésről, legyen szó akár autósról, akár gyalogosról. A minap egy normál (lámpa nélküli) gyalogátkelőhelyhez közelítettem, ahol egy hölgy téblábolt. Az általunk már sokat emlegetett szemkontaktus felvételére esélyem sem volt, mert a nő leszegett fejjel a táskájában kutatott. Mit tehet ilyenkor az óvatos autós? Nos, mindenekelőtt lassít, mert nem tudja eldönteni, vajon mi a gyalogos szándéka. Elvileg bármelyik pillanatban leléphet az útra, mondván, neki van elsőbbsége. Már a zebra előtt álltam, amikor a hölgy rátalált a telefonjára, beszélgetni kezdett, s miután észrevett, ingerülten jelezte, hogy nem akar átmenni. Fontos telefonja van. Egy biztos, az esze nem a forgalmi helyzeten járt.
Pedig ő is tudja, az élet sokszor egy pillanaton múlik. Egy olyan pillanaton, amely biztosan fontosabb bármilyen a telefonbeszélgetésnél.
S.G.