Ha van felelősségérzetünk…

A magam részéről érteni vélem, hogy miért kell nap nap után – az írott és elektronikus média híradásai nyomán – annyi szörnyű közúti tragédiával szembesülnünk. A magyarázat, legalábbis matematikailag voltaképpen egyszerű: az elmúlt években, évtizedekben megsokszorozódott a járművek száma, a közutak áteresztőképessége ezt a növekedést nem tudta, tudja követni, s mivel a járművezetők száma is emelkedett, értelemszerűen a renitensek vagy sok esetben egyszerűen csak balfékek száma is több lett. Ha nem lennék a közlekedésbiztonság iránt évtizedek óta elkötelezett szakember, azt is mondhatnám, ez ilyen egyszerű.
Csakhogy azért a közúti közlekedés nem egy kőbevésett matematikai képlet, amelyben nem lehetnek változó tényezők. Amennyiben a fentebb felsorolt okokat tényeknek vesszük, és miért ne tehetnénk ezt, akkor még mindig ott vannak az emberi tényezők, amelyek bizonyosan nem tekinthetők állandónak. Messzire kellene visszamenni az időben ahhoz, hogy közelíthessünk ahhoz az eredményhez, vajon mennyiben változtatta meg az emberek személyiségét a tömeges autózás térhódítása, nem is beszélve az egyes ember – a társadalom átalakulásából, fejlődéséből származó – magatartásáról. Az érthetőség kedvéért idecitálnék egy példát. Érdemes lenne megvizsgálni, hogy az emberek egymás iránt érzett felelősségérzete mennyit változott az elmúlt évtizedek során.
Hogy miként kerül a csizma az asztalra? Nos, amikor egy-egy közúti balesetet követően azt halljuk, hogy egy kilenc utast szállító mikrobuszban a sofőr a szembejövő forgalmat videózta a telefonjával, hogy családfők nem gondoskodtak a gyermekeik biztonsági övvel való bekötéséről, hogy alig pár hetes, hónapos jogosítvánnyal rendelkező fiatalok egymást vitték a halálba, hogy jogosítvány nélkül vezető, ittas vagy éppen bedrogozott sofőrök lelkén száradt ártatlan emberek megnyomorítása, halála, hogy a vasúti átjárókban orosz rulettet játszók okoztak súlyos balesetet, hogy egyre másra tűnnek fel büntetőfékezők, akkor – közvetve ugyan, de – nyugodtan beszélhetünk a magunk és egymás iránt érzett felelősségről, helyesebben szólva annak hiányáról. Hogy ez az emberek között viszony mikor, miért és hogyan változott meg, arra vonatkozóan lennének elképzeléseim, de a választ mégis meghagynám inkább a pszichológusoknak és a szociológusoknak.
A balesetekben olykor nyilvánvalóan szerepe van a figyelmetlenségnek, ám a fentebb vázolt példák egyértelműen nem ebbe a körbe tartoznak. Ugyanakkor felvetődhet a kérdés, vajon a figyelmetlenségből vagy pillanatnyi kihagyásból bekövetkező balesetek mennyire vezethetők vissza a sofőrök felelősségérzetére. Nevezhető-e csupán figyelmetlennek például az a gépkocsivezető, aki egy kiadós esti bulizás után – jogi értelemben már tisztán – ül az autójába, noha érzi, tudja, hogy a kialvatlanságtól nehezére esik az összpontosítás? Vagy mi a helyzet egy olyan idős gépkocsivezetővel, aki a szíve mélyén már tudja magáról, hogy elérkezett a pillanat, amikor le kellene tennie a slusszkulcsot, de mégsem teszi?
Sorolhatnám tovább a példákat, ám a lényeg talán az, hogy egyre kevésbé vagyunk tekintettel magunkra és másokra is. A balesetvizsgálók egy-egy baleset után természetesen nem kutakodnak arra vonatkozóan, hogy mi volt a balesetet előidéző figyelmetlenség előzménye. Ismét csak egy példával: amikor egy sofőrről a balesetet követően megállapítják, hogy elaludt a volán mögött, egyszerűen elfogadják okként. Azt már senki nem firtatja, hogy vajon miért aludt el. Hosszú napja volt, bujkált benne valamilyen betegség, netán gyógyszert szedett stb.? Nyilvánvalóan a feltárt okok mögött rejlenek a valós okok. De figyelmetlennek lehet-e elkönyvelni azt a gépkocsivezetőt, aki éppen az útja megkezdése előtt vitatkozott össze a feleségével/férjével, aki nem sokkal korábban kapott rossz hírt bármiről is, vagy egy percekkel korábban történt közlekedési incidens nyomait hordozza még a fejében? Az ilyen esetek hátterét azonban legfeljebb maguk a baleseteket okozók tudhatják. Ha működik a felelősségérzetük, bizonyosan nem ülnek autóba, motorra, hanem megvárják, amíg egy kicsit kitisztul a fejük. De egy átélt veszélyes közúti szituáció is percek alatt kipihenhető az út szélére állva. Ha van felelősségérzetünk.

S.G.