Hahó, van ott valaki?

• Egyre többen, egyre hosszabban nem az útra, hanem a telefonjukra figyelnek vezetés közben.
• A „textelés” valósággal belerántja a sofőrt a társas kommunikáció folyamatába, és már csak másodlagos, mi történik a közvetlen közelében.
• Miközben mi a társalgás fordulataira figyelünk, a másfél-két tonnás járművünk másodpercenként 25 métert halad előre – gyakorlatilag felügyelet nélkül.

Nem is tudom, hogy mi a rosszabb: ha kinéz magának, meg akar alázni – vagy ha éppen észre sem vesz. És itt most nem egy munkahelyi konfliktust, a rossz főnök és a gyomorbajos beosztott mindennapjait kívántuk megjeleníteni, hanem a közúti közlekedés apró csetepatéit.

Képzeljük például el, hogy a települések között vezető keskeny, kanyargós úton a velünk szemben haladó váratlanul átlépi a felezővonalat, és egyre jobban közelít felénk. A dolog egyetlen másodperc alatt játszódik le, nincs időnk hosszan mérlegelni, inkább mentjük az életünket, ha tudjuk. Mégis, villanásnyi időre két verziót pörget le az agyunk: ez egy öngyilkos, aki így akar véget vetni az életének, mellesleg a miénknek is, de az neki már tényleg mindegy. Vagy pedig a velünk szemben száguldó sofőr éppen nem figyelt, kicsúszott a felügyelete alól a jármű, és amíg válaszolt egy izgalmas kérdésre, addig aszfaltterepjárója szabadesésben zuhant át az úton, mint egy óriási meteorit.

Nem tudom, hogy a kedves Olvasó hogy van vele, de nekem egyre többször az az érzésem, hogy a közlekedés nevű társasjátékot egyedül játszom. Én figyelek, én vigyázok, én fékezek és gyorsítok, ha kell, kihúzódom, behúzódom, de a másik, akihez képest mindezeket cselekszem, nincs is igazán jelen. Például azért, mert az útitársával egy roppant fontos beszélgetésbe merült el, esetleg szakít a partnerével vagy éppen most fogadja vissza. A partner persze gyakran nincs is fizikai módon jelen, a telefon másik végén lóg, de mostanában ezeket az érzékeny érzelmi dolgokat egyre többen szöveges formában intézik el. A „textelés” már régen nem rövid szöveges üzenetet jelent. Hosszú párbeszédek zajlanak írott formában a partnerek között, a felület sokféle lehet, de a lényeg, vagyis, hogy az ujjak betűket érintenek meg, a szemek betűket olvasnak a képernyőkön, nem változik.

És két beszólás között a szemek felpillantanak a képernyőről és átnéznek a szélvédőn – újabban ez is csak egy felület, ahová jeleket, számokat és betűket vetítenek – és igyekeznek visszazökkenni a valóságba, a valóságnak abba a néhány négyzetméteres darabjába, amelyben a járművük tartózkodik.

Nem tudom, belenézett-e már a kedves Olvasó ezekbe a szemekbe, amelyek egy tizedmásodperccel ezelőtt még egy másik, sokkal izgalmasabb alternatív valóság tényeihez kapcsolódtak, és most igyekeznek visszazökkenni a prózai, a „hétfő reggeli” valóságba. Kút mélyéről néznek ezek a szemek, még nem egészen fókuszálnak, valamiféle ködön át igyekeznek megragadni a jelent. Láthatóan beletörődve veszik tudomásul, hogy most már egy sarokkal továbbjutottak, mint a legutóbbi kikukkantáskor. Autók mennek előttük és mögöttük, kicsit ismerősek, megint más autók velük szemben, ezeket soha nem látták még és valószínűleg nem is fogják. És persze nem tudják elképzelni az elképzelhetetlent, hogy a legközelebbi felpillantáskor egy 5×5 méteres függőleges fal rohan a szélvédőjük felé, ami már szilánkosan reped és hasad, lassított felvételként robban szét…

A személyautók eleje, orra, a lámpaszemek nem véletlenül formáznak emberi arcot. Ez az arc azonban ritkán barátságos. Gyakran inkább ádáz, harcias, fenyegető.

De hát ez is csak egy maszk, és a heves érzelmekről tanúskodó maszk mögött sokszor unott ifjú vagy középkorú hölgy vagy úr foglal helyet. Jó esetben nem csinálnak mást, mint vezetik az autójukat. Rosszabb esetben „textelnek”, és a harapós maszk mögött valójában másodpercekig nincs senki.

N.V.