Hogy vezetsz? Megmondom ki vagy!

• Ahány ember, annyi karakter, ami a közúti szokásainkban, tetteinkben és választásainkban is megmutatkozik.
• Lépjünk túl a szabálykövetés vagy nem követés kérdéskörén, nem drámai vagy éles helyzetekre gondolok, inkább csak apróságokra.
• Kis hülyeségeinkben talán jobban megmutatkozik maga az ember, mint amikor egy sziklatömb elől kell elugranunk.

Közepesnél kisebb és nem éppen fiatal, kétszínű fényezésű járművével sorolna be az autópálya gyorsító sávjából. Sávot váltok, udvariasan és egyben észszerűen, hogy kényelmesen beférjen, elhaladok mellette és később visszatérek a külső sávba. Már el is felejtem az egészet, amikor látom, hogy a kétszínű fényezésű kis autó elhúz mellettem, és kisorol elém. Ez az, ismerek rá, akit olyan szépen beengedtem. Hálából megelőz – előzzön, nem csinálok ebből ügyet -, csakhogy nem húz el, hanem ott marad előttem. Még lassul is kicsit. Amikor már elkerülhetetlen, megelőzöm – visszaelőzöm – és megyek tovább a saját tempómban. Fura pók – gondolom magamban, aztán lassan újra megfeledkezem róla. De nem lehet, nem hagyja! Pár perc múlva ismét elhúz mellettem, de nem kimérten, araszolva, hanem lendületesen. Éppen csak nem tűnik el a szemhatárról. Látom, utolér egy autót, ami a külső sávban a maga tempójában halad. Kisorol elé, és ott marad előtte. Nincs mese, vissza kell előznie a megelőzött autónak.

Vagyis nem csak nekem szólt az előbbi pávatánc, a sofőrnek, egyébként disztingvált idős úrnak mintha ez lenne a kedvenc szórakozása. Különös egy hobbi. Erősebb forgalomban nem is veszélytelen.

Hasonló történet, de mégis más: az egymást követő járművek egymáshoz viszonyított helyzete sokat mond a sofőr szándékairól a többieknek. Az, hogy az út széléhez vagy a felezővonalhoz közelít, hogy le-le maradozik, vagy ellenkezőleg, rátapad az előtte haladóra, mind üzenetet tartalmaz. De van, hogy ugyanazon a jeladáson nem ugyanazt értjük.

Szikrázó délelőtti napsütésben, kényelmes tempóban autóztam a főúton. A forgalom kifejezetten ritkás volt, se előttem, se utánam nem haladt senki. Az egyik bekötőútnál kikanyarodott egy gépkocsi, és hamarosan utolért. Gondoltam, az első adandó alkalommal megelőz, de nem. Kilométereken át autózott a lökhárítómtól néhány méterre. Meguntam emiatt bosszankodni, és elkezdtem figyelni, mi zajlik mögöttem. Az alacsonyan járó nap úgy bevilágította az utastér elejét, mint a színpadot a reflektor. A sofőrülésben és a navigátor helyén is egy-egy napszemüveges hölgy foglalt helyet, és láthatóan mélyen elmerültek a beszélgetésben. A vezető pillanatonként oldalra pillantott, miközben élénk gesztusokkal kísérte a mondandóját.

Ez tehát a megoldás: nem azért tapadt a lökhárítómra, mert türelmetlenül leste, mikor előzhet meg – mint ahogy az esetek 99 százalékában történne -, hanem egyszerűen nem figyelt oda igazán a vezetésre. Hasonló történt már velem Olaszországban is. Települések között vezető, kis forgalmú úton kifogtam egy ifjú hölgy pilótát, aki ugyancsak nem volt egyedül, és szintén a lökhárítóm közelében érezte biztonságban magát. Figyelmeztetésül finoman rá-ráfékeztem, észre is vette magát, nagyobb távolságot tartott. Egy darabig. Amikor aztán ismét teljes terjedelemben betöltötte a visszapillantómat, inkább félreálltam. Némely kevésbé gyakorlott járművezetőnek mintha könnyebbséget jelentene, ha szorosan követhet egy másik autót, amelyik ugyanarra megy, mint ő maga.

N.V.