Itt a nagy lehetőség!

• Egyes országokban szigorúan büntetik a balesetek helyszínén a katasztrófaturistáskodást!
• Augusztus 27-én a mentők olyan lehetőségeket kínálnak az érdeklődőknek, mint még soha.
• Sokszor egy nagy baleset helyszínének közelében több kicsit is okoznak a kíváncsiskodók.

Fotó: https://www.facebook.com/orszagosmentok

Egyetlen nem is túl hosszú Facebook-posztban tette helyre az Országos Mentőszolgálat a balesetek, bűncselekmények helyszínén bámészkodó, fotózó és szelfiző „katasztrófaturistákat” és hívta fel mind az ő, mind az életmentés, az elsősegélynyújtás iránt érdeklődők figyelmét az augusztus 27-ei Országos Mentőnapra.

„Egy fiatal külföldit elsodort a villamos Budapest egyik legforgalmasabb csomópontjában tegnap délután. A helyszínre elsőként egy szabadnapos mentőápoló és több segítőkész gyalogos sietett segíteni, majd perceken belül egy mentő- és egy rohamkocsi is érkezett. Az életmentők közösen végezték az ellátást, ami iránt járókelők nagy csoportja mutatott rendkívüli érdeklődést.”

„A tűző nap ellenére is kíváncsian figyelték, amint bajtársaink stabilizálják, majd teljes teströgzítés után a mentőautóba helyezik a 35 év körüli férfit, akit végül kórházba szállítottak”, írták. Később, hozzátették, hogy ezeket a kíváncsiskodókat szívesen látják augusztus 27-én, a városligeti Mentőnapon. Ott számos egyéb program mellett, többféle mentési bemutatót is rendeznek, bárki beülhet a mentőautókba, akár a mentőhelikopterbe is. Ráadásul az újraélesztés egyes lépéseit, fogásait játékos körülmények között megtanulhatják az ingyenes rendezvényen.”

Bár az Országos Mentőszolgálat elegánsan nyúlt a témához, maga a téma, azaz, ami a balesetek helyszínén és akörül történik az utóbbi időben már inkább lehangoló. E sorok írója sok évvel ez előtt a saját bőrén tapasztalta meg, hogy sokan tényleg csak bámészkodnak a helyszínen, segíteni nem akarnak. Meglehet, nem is tudnának.

Még a ’90-es évek legelején egy éles kanyarban megdobta a kis Polskimat egy kátyú és karamboloztam az éppen szembe jövő Wartburggal. (Hivatalosan nem az útviszonyoknak megfelelő sebességgel vezettem, ezért tértem át a baloldali sávba, de ennyi év után ennek már alig van jelentősége.)

Pár percre elveszíthettem az eszméletemet, mert a csattanásra még emlékeztem, de a következő kép már az volt, hogy fekszem a füvön és emberek állnak körülöttem. Ketten hevesen gesztikulálva telefonáltak, rendőrt és mentőt hívtak. Utóbb kiderült, ők húztak ki a kocsimból. A többiek csak arra jártak vagy a száz méterre lévő település szélső házaiból jöttek, ha szükség lenne az ő segítségükre is. Vagy ki tudja miért…

Nem volt felemelő érzés kiszolgáltatottan feküdni a lábuk előtt és nézni, ahogy számukra ott és akkor én vagyok az érdekesség, amiről pár napig majd beszélgethetnek a barátaikkal.

A bámészkodók többsége olyan távolságra állt és beszélgetett tőlem, hogy hiába kértem, adjanak vizet, nem hallották. Olyan messziről már nem feltétlen kellett hallaniuk – ők legalábbis ezt a látszatot keltették. Persze tudom, hogy minden szavamat hallották. Jóval később egy rendőrségi jegyzőkönyvben olvastam az egyikük vallomásában, hogy eszméletemnél voltam és vizet kértem…

Nem adtak – ezt persze már nem a jegyzőkönyvben olvastam. Csak álltak és kitárgyalták, hogy szerintük mit csinálhattam.

Senki nem látott semmit, de mindenkinek volt egy verziója. Mennyivel másabb ezt súlyosan sérülten a földön fekve hallgatni, mint olvasni róla az újságban! Azóta őszinte együttérzéssel figyelem a rendőrség közlekedési helyszínelőinek a munkáját. Nincsenek irigylésre méltó helyzetben, amikor egy helyszínen tisztázniuk kell, hogy ki mit látott, és ki mit gondol arról, amit látni vélt vagy hallott.

Már akkoriban is sok olyan hír jelent meg a sajtóban, hogy „Az egyik szemtanú elmondta, egy hatalmas csattanásra lett figyelmes és látta, hogy a jobbról nagy sebességgel érkező autó belerohant a másikba”. Ő a szemtanú? Aki előbb hallotta a csattanást, és utána még látta is…?

Napjainkban a helyzet sokkal rosszabb, mint 30 éve volt. Már szinte mindenkinek kamerás mobil lapul a zsebében és a közösségi médiában pillanatok alatt sztár lehet valaki egy jó katasztrófaképpen. Sőt, akár a nagy tévétársaságok híradóiba is bekerülhet a felvétele, kis szerencsével és utánajárással még pénzt is kaphat érte.

Újságíróként megértőbb vagyok az ilyen emberekkel szemben, mint a balesetek sérültjeinek, áldozatainak hozzátartozói, de nem minddel. Nem egy esetben ugyanis a telefonjukkal fotózók, a sérültekkel vagy éppen a ronccsá történt autójukkal szelfiző járókelők nemcsak az áldozatok személyiségi jogait, kiszolgáltatottságát nem tartják tiszteletben, nem is segítenek. „Ahhoz ők nem értenek”, nem tudják mit kell tenni és hogyan… Szelfizni tudnak.

Nem új és nem magyar jelenség ez. Szinte nincs olyan ország Európában, ahol ne lett volna már kisebb-nagyobb botrány a balesetek helyszínén katasztrófaturistáskodók miatt. Tavaly Németországban az A8 autópályán történt egy baleset Pforzheim köze-lében. Egy 54 éves kamionsofőr meghalt, az autója porrá égett. Még folyt a mentés, mentősök és tűzoltók küzdöttek a sofőr életéért, amikor több mint harmincan filmezték az áldozatot és a beavatkozó egységeket.

Hivatásos sajtófotós egy sem volt köztük.

Ma már több országban büntetik ezt a magatartást. A pforzheimi eset után a helyi rendőrség is bejelentette, nyomozást indít a bámészkodók ellen, sokan ugyanis úgy állították le a kocsijukat, amikor kíváncsiskodni indultak, hogy akadályozták a forgalmat, és bizonyos mértékig a mentőalakulat mozgását is. Mások lezárt erdei utakat feltörve próbáltak autóval közelebb jutni a „látnivalóhoz”.

Nálunk is többször megkongatták már a vészharangot az illetékesek a baleseti helyszíneken bámészkodók miatt. Legutóbb a Magyar Közút figyelmeztetett: sokszor a balesetek környékén bámészkodók miatt történnek balesetek. Például, semmi nem indokolja az autópályán, hogy mind a két pályán lépésben haladjon a forgalom, ha csak az egyiket, ott is csak egy sávot érint a baleset. Azonban a tapasztalat az, hogy a másik oldalon is lassítanak az autósok. Elsősorban nem azért, hogy átkiabáljanak a túloldalra: „Tudunk-e segíteni valamit?” Inkább csak nézelődnek, filmeznek.

Sokszor épp az ilyen katasztrófafotózáshoz, bámészkodáshoz lelassított autók koccannak neki az előttük haladóknak, aki még lassabban haladt, hogy mindent jól megnézhessen, lefilmezhessen.

A mentők és a közlekedési szakemberek egyaránt azt kérik, hogy aki elsőként érkezik egy baleset helyszínére, feltétlen álljon meg, értesítse a mentőket és segítsen, amiben és amennyire tud. De, ha már ott vannak a mentők, a tűzoltók és láthatóan még jónéhányan, nem érdemes növelni a tumultust. Ha csak nem mentőtiszt, baleseti sebész az ember, menjen tovább.

F.Gy.A.