Jó nyarat zárunk, de kezdődik a suli!

Még néhány villámgyorsan elszaladó nap és vége gyermekeink nyári szabadságának. Jólesett ez a pár hónap gyerekeknek és szülőknek egyaránt, főként az elmúlt esztendő Coviddal terhelt zaklatott tanévét követően. Szerencsére a karantén időszak, a hosszú ideig tartó biztonsági intézkedések nem hagytak nyomot a fiatalokon, a frusztráció megszűnése legalábbis nem hozta el a felszabadultságból eredő felelőtlenséget. Ezt a nyarat tehát hellyel-közzel megúszták a szülők balesetek nélkül, legalábbis ami közutakat illeti.
Ám a tanévkezdés mindig új kihívásokat jelent a gyermekeikért aggódó apák és anyák számára, mert újra vizsgáznak azok a közlekedésbiztonsági ismeretek, amelyeket a felelősségérzettel rendelkező szülők, tehát a nagy többségük, igyekeznek nap mint nap átadni csemetéiknek. Ezzel együtt ilyentájt mégis beköltözik az aggodalom a szülők lelkébe, hiszen a gyermekeket vissza kell szoktatni a napi rendszerességhez, benne a szeptemberben megélénkülő közúti forgalomhoz.
Nem könnyű ilyenkor általános tanácsokat adni, mert egészen más helyzetben van az a szülő, aki első osztályba viszi a gyermekét, és az, aki éppen azon töpreng, hogy mikor engedje el először egyedül a suliba a gyerkőcöt. Talán az előbbiek vannak könnyebb helyzetben, hiszen akár kézen fogva, akár autóval indulnak is az iskolába, legalább a gyermek felügyeletével nincs annyi gondjuk. Érdemes tudni azonban, hogy ebben az időszakban nagyon sok minden eldől, mondhatni sorsdöntő lehet a gyermek életében. A szülői, nagyszülői, testvéri mintákat követő kisiskolások szempontjából nagyon fontos, hogy követendő példákat lássanak, hogy játékosan ismerkedjenek meg a közlekedés szabályaival. Ennek előfeltétele, hogy az őket kísérő felnőttek vagy nagyobb testvérek se szegjék meg a szabályokat, mert csak így lehetnek biztosak abban, hogy később majd a gyermekben is megbízhatnak. Nyilván előnyben vannak azok, akik már óvodáskorú csemetéiket is – legalább elemi szinten – megtanították a közlekedésre, és mondjuk nem a gyereket ölbe kapva szaladtak át a piros jelzés ellenére, vagy engedték szabadjára egy pláza túlzsúfolt parkolójában.
Lényegesen nehezebb feladat megoldása előtt állnak a második csoportba sorolt szülők, tehát azok, akiknek negyedik-ötödik-hatodik vagy hetedig osztályos gyermekeik kezét kell, kellene elengedniük. Közülük vélhetően azok vannak előnyösebb helyzetben, akik már az óvodába, majd később az iskolába menet „képezték” az egyébként nagyon fogékony gyermeket a közlekedés alapismereteire, miközben maguk is példamutatóan közlekedtek. Esetükben talán egyszerűbb a döntés, mert egy 9-12 éves gyermek már nagyon sokat tanult a közúti forgalomról, jól eligazodik a különböző helyzetekben. A döntés tehát inkább bizalmi kérdés, amelyben végképp lehetetlen tanácsot adni. A saját gyermekét nyilvánvalóan a szülő ismeri a legjobban, ő tudja, hogy milyen szinten bízhat meg csemetéjében, mikor gondolja úgy, hogy a gyerek biztonsággal fog egyedül iskolába járni. Saját egykori példámból is tudom, hogy ez nagyon nehéz döntés még azoknak is, akik amúgy mindent elkövettek azért, hogy a gyermek rendelkezzen a túléléshez szükséges ismeretekkel, ráadásul még a bizalom is megvan. De még ilyen helyzetben is ott az örök kérdés: „vajon tényleg megtettem-e mindent a gyermekem biztonságos közlekedéséért?” Ráadásul a másik oldalról a szülőn nyomás is van, hiszen egy 10-12 éves gyermek számára már „tiszta gáz, hogy kísérgettek a suliba! Pistike már egy éve egyedül jár”.
Bármennyi is a bizalom, a szülők többsége ilyen döntési helyzetben mindig felidézi magában a saját gyermekkorát, aminek többnyire az a konklúziója, hogy „akkoriban még sokkal kisebb volt a forgalom, kevesebb volt a jármű, jobban figyeltek egymásra az emberek, ma őrült módon vezetnek stb.”. Csak azt felejtik el ilyenkor, hogy az ő szüleik is ugyanezt mondhatták annak idején, ők azonban már – a most cseperedő gyermekeikhez hasonlóan – más közlekedési körülmények között szocializálódtak.
A döntés tehát a szülőké, csupán egy dolgot tennék hozzá. A végrehajtás, tehát a gyermek teljes elengedése lehetőleg ne egyik napról a másikra történjen. Kezdjük azzal, hogy a gyermek úgy menjen az első napokban egyedül az iskolába, hogy velük vagyunk. Nem, nincs ebben ellentmondás, hagyjuk, hogy a gyerek irányítson minket! Mondja meg ő, hogy melyik buszra, villamosra kell felszállni, figyelmeztessen ő minket, hogy mit kell tennünk a gyalogátkelőhelyen, mire kell figyelnünk. A gyermek ezt a helyzetet még élvezni is fogja, miközben a saját szemünkkel győződhetünk meg arról, hogy csemeténk megtanult közlekedni, nincs helye extra aggodalomnak.
Közlekedni minden korban, mindenki megtanult ilyen-olyan szinten. Hogy milyen szinten, abban a gyermekkor meghatározó jelentőségű. Rajtunk, szülőkön is múlik, hogy milyen mélyen vésődnek be gyermekeink fejébe a közúti közlekedés játékszabályai. Ha a gyermek megérti és elfogadja a jelmondatunkat, miszerint „Mindenki hazavárnak”, akkor az is világos lesz számára, hogy a közlekedésben partnerek vannak, akiket a saját érdekükben is tisztelnie kell(ene). A jövő még kedvezőbb közlekedésbiztonsága okán is reméljük, hogy mind több gyermekből lesz majd partner a közlekedésben.

S.G.