Kalifornia – közlekedési szempontból I. rész

Az elmúlt hetekben Kaliforniában jártam, és bár az utam szigorúan magánjellegű volt, gyakorlatilag egy pillanatra sem tudtam hátra hagyni a közlekedésbiztonsággal foglalkozó énemet. Nem is lett volna könnyű egy olyan ország olyan államában, ahol az autóval való közlekedés elemi szükséglet, az emberek még a sarki közértbe is autóval járnak. Más kérdés, hogy itt a sarki közért fogalma egy kicsit mást jelent, mint nálunk, nemcsak annak tartalmi jelentése, hanem távolsága miatt is. Amire azt mondják, hogy két sarokra van, már érdemes is kocsiba ülni. Természetesen rengeteg tapasztalattal gazdagodtam a kint töltött két hétben, akár kulturális, akár politikai, gazdasági vagy társadalmi tekintetben, de – tekintettel szakmai oldalunkra – ezúttal leginkább a közlekedés terén szerzett benyomásaim megosztására szorítkoznék.
Amikor az embernek egy témával kapcsolatban megszámlálhatatlan gondolat zizeg a fejében, érdemes valamilyen rendszerbe foglalni azokat. Jómagam a közlekedési hatósági ügyekben megszokott ember-pálya-jármű trió bemutatását gondoltam megfelelő iránynak, de a sorrenden önkényesen változtatva, noha ez nem sokat jelent a lényeg szempontjából. Választhattam volna persze azt is, hogy a kellemes, illetve kellemetlen meglepetések köré csoportosítom a gondolataimat, de ez a fajta megközelítés már távolabb vitt volna weboldalunk témakörétől.

E rövid bevezető után lássuk, mit is jelent Kaliforniában a jármű. Kis túlzással állíthatom, hogy az életet, de legalábbis az élettársat. Bár a nagyvárosokban, mint Los Angeles, San Francisco vagy San Diego, létezik városi tömegközlekedés, úgymint metró, autóbusz, villamos vagy éppen troli, jól láthatóan még mindig az autó az elsőszámú közlekedési eszköz. Nyilván léteznek jól bejáratott utak, amelyeket a helyiek ismernek, használnak, ha éppen munkába járnak, de ahogyan a bevezetőben is említettem, egy-egy bevásárlást, netán hétvégi kirándulást már nem lehet autó nélkül megoldani, főleg, ha annak helyszíne távolabb esik a központi útvonalaktól. Marad tehát az autó, amelyek legnagyobb része olyan, mint maga az ország. Hatalmas és erős. Amikor a magam fajta autómániás az Európában megszokott márkaneveket keresi, a legfontosabb amerikai – Chevrolet, Chrysler, Cadillac, Dodge, Jeep, Ford, GMC, Lincoln, Tesla – gyártmányokon kívül bőven találkozhat a legnagyobb japán, koreai és német márkákkal. Ám ezek többsége nemigen hasonlít az európai utakon futó társaikra. Vannak olyanok, amelyek csak a nevükben különböznek, de a többségük számunkra ismeretlen típusnevek, amelyek méretei miatt vélhetően az összes hazai parkolóházat, mélygarázst és felfestett parkolót újra kellene tervezni. Bár a járművek számához képest láthatóan egyre több a Tesla (és persze a részükre biztosított töltőállomás), nem holnap lesz az, amire az amerikaiak leszoknak egy GMC Yukon XL, egy Lincoln Navigator, egy RAM 1500 pickup vagy egy Chevrolet Suburban használatáról. Ezek mellett például egy BMW X5, egy Audi Q7 egészen kis városi autónak tűnik. Nem mondanám, hogy gyakran, de azért Malibu, Santa Barbara vagy éppen Los Angeles Beverly Hills városrészében fel-feltűnik egy-egy Rolls-Royce kabrió vagy McLaren szupersportkocsi, amely azért sokat elárul a tulajdonosáról. Ebben a környezetben az ember már futó pillantásra sem méltat egy 500-as AMG Mercedest.
Egyszóval adva van egy meglehetősen irigyelni való autópark, amelynek átlagteljesítménye első látásra is meghaladja a 250 lóerőt. Közlekedésbiztonsági szempontból tehát azt mondhatnám, hogy meg van ágyazva a gyorshajtásnak, bizonyára csak úgy hullanak az emberek a túlzsúfolt autópályákon. Hogy mégsem így van, arról majd az emberi tényezők fejezetben szólok, egyelőre maradjunk csak az autóknál, mint gépeknél. A járművekre vonatkozó amerikai műszaki szabályozás sok mindenben eltér az európaitól, de ott például senkit sem zavar, hogy az egyik autón külön sárga villogó mutatja a kanyarodás szándékát, a másik autón pedig a féklámpa piros fénye kapja ugyanezt a szerepet. Ha engem kérdeznek, a mifelénk használatos (sőt, KRESZ-ben előírt) sárga irányjelzés lényegesen jobb megoldás, sokkal inkább észrevehető, mint a féklámpáról indexre váltó lámpa. A szimmetrikus fényszóróbeállításról most nem beszélnék, valószínűleg okuk van arra, hogy nekik így jó. Megjegyzem egy 2X6 vagy 2X8 sávos autópályán szinte mindegy is, szembe úgysem jön senki. Nálunk viszont mindenképpen indokolt az aszimmetrikus fényszóróbeállítás, hiszen igen gyakran kényszerülünk 2X1 sávos útra, ahol zavaró lehet az ellenkező oldalt is bevilágító lámpa.
A fentebb jelzett autótípusok zöme benzinnel működik, egy gázolajos autó tulajdonosának külön feladat lehet olyan kutat találni, ahol képesek kiszolgálni. Ennek nyilvánvaló oka, hogy az USA-ban legendásan olcsó az üzemanyag, és miután kormányzati szándékuk is arra vonatkozik, hogy növeljék a kitermelést, várhatóan nem kell majd áremeléssel számolniuk. Jelenleg 1 gallon benzin – minőségtől függően – 3,6-3,9 dollár, ami nagyjából 260-280 forint/liter árat jelent. Ez így önmagában még akár soknak is tűnhet, ám ne felejtsük el, hogy a forint árfolyama jelenleg nem áll túl jól a dolláréhoz képest. Árakat egyébként sem túl szerencsés ilyen felületesen összehasonlítgatni, ezért ezt most hagyjuk is.
Nem tartozik ugyan közvetlenül a közlekedésbiztonsághoz, egy mondatban mégis kitérnék a tankolás folyamatára. Azzal az európai gyakorlattal szemben, hogy az ember tankol, majd a pénztárnál fizet, az USA-ban először fizetünk, aztán tankolunk. Ez nagyjából annyit tesz, hogy előre kiszámítjuk mennyit szeretnénk tankolni, ezt a mennyiséget, illetve a kútoszlop számát közöljük a pénztárossal, majd fizetés után elindítjuk a töltést, amely a kifizetett mennyiség betöltése után automatikusan leáll. Hogy a két megoldás közül melyik a jobb, szerintem ízlés dolga, egy biztos: az amerikai kutaktól senki nem távozik, távozhat fizetés nélkül. Ez pedig, ha közlekedésbiztonsági szempontból lényegtelen is, a vagyonbiztonság és bűnmegelőzés oldaláról viszont lényeges lehet.

S.G.