Kell nekem egy testkamera!

• A civil autósok után lassan a civil gyalogosok is készíthetnek leleplező felvételeket.
• Hogyan vegyem fel a szemkontaktust, ha még a biciklis futár sem néz előre?
• Inkább két kerékkel átment a szembe jövők sávjába, de nem engedett át maga előtt

Fegyelmezettebbek lettek valamelyest az autósok amióta összefogott a rendőrség a Budapesti Autósok Közösségével, és a civilek elküldik az ORFK-nak a magánautókban működő fedélzeti kamerákkal veszélyes előzésekről, tiloson áthajtásról és durva pofátlanságokról készült felvételeket.  Legalábbis ezt állítják a témában illetékes rendőri vezetők, hozzátéve, hogy nem egy amatőr videó alapján indult már eljárás pofátlan vagy éppen durván szabálysértő sofőrök ellen.

Nekem is kell egy „fedélzeti” kamera! – döntöttem el, miután egy biciklis futár és hat autó nem adta meg az elsőbbséget a kereszteződésben, ahol gyalogoson próbáltam meg átkelni az úton. Szóval kell egy testkamera, olyasmi, mint amilyet a gyalogos Pofátlan(TAN)ító rendőrök vetettek be hetekkel ezelőtt a szabálytalankodó gyalogosok és persze a zebrán átkerekező biciklisek leleplezésére.

Mondjuk, azóta sem hallatott magáról a rendőrség ez ügyben, nem hoztak nyilvánosságra gyalogos rendőrök testkameráival pofátlan, vagy még inkább az úton szabálytalanul, sőt, olykor kifejezetten veszélyesen viselkedő gyalogosokról készült felvételeket, de ami késik, talán nem múlik. Bízzunk abban, hogy nem egyszeri és soha meg nem ismételhető akcióról volt szó csupán.

Tény, hogy a Pofátlan(TAN)író rendőrautók számos felvételt készítettek a gyalogosoknak elsőbbséget nem adó gyalogosokról, de a jelek szerint nem eleget. Messze nem eleget. Talán az autósok mellett a gyalogosok segítségére is szüksége van, lenne a rendőrségnek, hogy rend legyen végre az utakon. Vagy legalábbis nagyobb rend, mint most van.

Tegnap megpróbáltam átkelni a Gogol utcán. Nem mondhatom, hogy egy fene nagy forgalmú utcáról van szó, ehhez képest majdhogy nem túlélőtúra volt átmenni az egyik oldalról a másikra. Egy biciklis futár és hat személygépkocsi ment el az orrom előtt (a biciklis és az utolsó két autó a szó szoros értelmében), pedig akkor már egy ideje az úttesten álltam, másik két autót elengedtem udvariasan, szóval szerintem igencsak egyértelmű jelzést adtam arra vonatkozóan, hogy mi a szándékom.

Tényleg megtettem mindent, amit ilyenkor kell, amiket az ilyen esetekre a szakemberek javasolnak és amiket én is írtam, javasoltam már az olvasóknak, talán már nem is egyszer.

Próbáltam felvenni a szemkontaktust a közeledőkkel, de a kiépített kerékpársávban érkező biciklis futár csak az első kerekét fixírozta, nem úgy tűnt, mint aki észlelte, hogy ott egy gyalogos. Pedig, hát nem vagyok egy nádszálvékony fickó… A többiek, az autósok pedig a fene se tudja mit néztek – talán a távolban a Váci úti kereszteződés pirosan világító lámpáit, amik egyértelműen jelezték, hogy nem érdemes annyira sietni. Ők mégis siettek, gondolom, szívesebben várakoztak a piros lámpa előtt, mint sem, hogy átengedjenek maguk előtt egy gyalogost.

Elengedtem a kerékpárost – amióta egy miskolci biciklis futár halálra gázolt egy nőt a járdán, már nem gondolom, hogy „ha nekem jössz lekaplak a bicikliről öcsém, és véged lesz, mint a botnak” –, aztán tovább léptem. Közel s távol nem közeledett újabb bringás, határozott léptekkel elmentem hát a kerékpársávot az autók sávjától elválasztó sárga vonalig. Gondoltam, itt már csak nyilvánvaló a szándékom, hogy át akarok jutni az utca túloldalára.

Csak számomra volt nyilvánvaló. Az első négy autó simán elment az orrom előtt. A következő pár méterrel lemaradt tőlük, ami épp elég időt adott nekem, hogy vessek egy pillantást jobbra – már csak, hogy tudjam mire számítsak, ha eljutok egyszer majd a felezővonalig, aztán egy határozott lépésre lendítettem a lábam, de az utolsó pillanatban visszakoztam.

Mire ugyanis újra balra pillantottam, odaért az ötödik autó. Nem kultiválta, hogy miután jobbra pillantottam elindultam volna tovább, át az úton ő előtte, pláne nem, hogy miután felfogtam, hogy ő aztán nem lassít, azért még lopakodó üzemmódban csak megtettem pár fél lépést előre a sávjába. Nem dudált, nem mutogatott meg ilyesmi, mondjuk elsőbbséget sem adott, de legalább vigyázott rám.  Kissé balra kormányozva az autóját, két kerékkel áttért a szembejövők oldalára, ahogy előzéskor illenék, és elsuhant előttem – nagyjából azzal a sebességgel, ahogy addig is haladt. A mögötte érkező követte a példáját.

És ekkor, hallelúja, szabaddá vált az út előttem!

Ekkor határoztam el, hogy beszerzek egy testkamerát. Ha már egy csomó közlekedő a KRESZ-tanfolyamon nem tanulta meg a közlekedés legalapvetőbb szabályait, és otthon sem tanította meg rá a jó édes… hozzátartozója, talán majd működik a kamerás megoldás. Nem a legkulturáltabb és nem is a legszerencsésebb megoldás, ha mostantól majd „small big brother”-ek sokasága járja az utcákat gyalog és ilyen-olyan járművekkel, de ha másképp nem megy….

Autóval is közlekedő gyalogosként el kell azonban ismernem, hogy a visszaúton is lett volna mit filmezzek. Két középkorúnak mondható hölgy állt az út kellős közepén és várták, hogy a biciklisáv belső szélén térdeplő hatévesforma gyerkőc bekösse a sportcipőjét. Egy autós rájuk dudált,  és kiabált is, hogy ne ott tetvészkedjenek, mire ők középsőujj felmutatással válaszoltak, és azzal, hogy nekünk itt elsőbbségünk van.

Lám, mégsem tudom olyan jól a közlekedési szabályokat, mint gondoltam. Mert mit is mond a KRESZ az úttesten való cipőbekötésről…?

F.Gy.A.