Lehet más az autópályázás?

• Néhány egyszerű – és egyébként kötelező – szabály következetes betartásával sokkal biztonságosabbá, stresszmentesebbé tehető az autópályás közlekedés.
• Teszteltük: hogy használja egy magyar és hogyan egy skandináv sofőr ugyanazt infrastruktúrát, amikor nagyon siet?
• A Gran Turismo nem azt jelenti, hogy bizonyos autók puszta megjelenésükkel letakarítják maguk előtt a belső sávot.

Amikor valaki nagyot akar mondani egy autóról, ami nagyon tetszik neki, akkor néha úgy fogalmaz, “egye meg a sárga irigység az összes szomszédot”, néha meg úgy, “letakarítja maga előtt az autópálya belső sávját”. Jópofa mondás, nevetünk rajta, de közben benne van minden nyomorúságunk, már ami az autópályás közlekedést illeti Magyarországon – és persze még sok más, különösen kelet-közép-európai vagy déli országban. Mert mit is jelent a fenti mondat? Azt, hogy nem a KRESZ, nem a jogszabályok határozzák meg, hogy mit tehet vagy nem tehet egy autóvezető a közúton, ezen belül az autópályán, hanem az, hogy milyen nagy, milyen erős, mekkora felnikkel szerelt autóra futja a pénzéből. És persze ehhez még hozzátartozik az is, hogy mekkora arca van hozzá, mennyire rámenős, erőszakos, kíméletlen.

Azért építenek autópályákat a kormányok, tartományok, nagyvárosok, hogy a személy- és áruforgalom számára biztosítsanak nagy sebességű és mégis biztonságos közlekedési eszközt. Az infrastruktúra, párosulva a biztonságos használatot lehetővé tevő szabályokkal, megoldást kínálnak az egyszerű autósoknak és a fuvarozóknak. De hogy ezzel a megoldással ki hogyan él, az már a használókon múlik.

Attól tartok, hogy mi, magyarok nem jól használjuk ezt a drága és magasan fejlett megoldást, és ezzel saját magunknak tesszük nehézzé az autópályázást. Például hiába tudjuk, és az utak bizonyos szakaszain még figyelemfelhívó feliratok is utalnak rá, hogy a sztrádán mindvégig érvényes a jobbra tarts, hajlamosak vagyunk ettől eltekinteni. Ha például elhaladtunk egy lassabb teherautó mellett, de a látóhatáron már feltűnik egy másik, akkor nem sorolunk ki a szélre, hanem autózunk még pár percet a belső sávban, amíg elhaladunk amellett is. És mert a teherautók inkább sűrűbben, mint ritkábban foglalják el a külső sávot, ha rajtunk múlik, hajlamosak vagyunk száz kilométereket végig autózni a belső sávban.

Azaz, hogy csak autóznánk, mert hamarosan feltűnik a hátunk mögött egy magát mindenek felett állónak tekintő autóstársunk, aki fékezés nélkül, ám villogtatva és dudálva száguld a lökhárítónk felé. Ilyenkor a normál tempóban utazók úgy spriccelnek szét a belső sávból, mint a bohóchalak, ha közéjük ront a nagy fehér cápa.

Lehetne más az autópályázás? Bizony nem csak lehetne, de lehet is. Kipróbáltuk: egy skandináv országban jártunk, és a helyi sofőr mellett, mögött ülve tapasztaltuk meg, hogy működik arrafelé a sztráda. Több napon át kellett egymástól több száz kilométerre lévő városok között utaznunk, és a körülmények váratlan alakulása miatt nagyon sietős volt az utunk. Vendéglátónk – kénytelenségből – igen gyakran megszegte az ott érvényes 100 km/h-ás sebességkorlátozást, és mégis: egyetlen egyszer sem alakult ki veszélyes helyzet, sőt még sofőrök közti konfliktus sem. Hogy lehet ez? Úgy, hogy az adott országban az autóvezetők helyes módon használják az autópályát. Vagyis mindig betartják a jobbra tarts szabályt, és soha, ismétlem, soha nem közelítik meg jobban az előttük haladó járművet, mint azt a biztonságos féktáv megköveteli.

Hogy megértsük, hogy száguldottunk végig a skandináv autópályákon a legteljesebb biztonságban, leírom egy előzés menetét. A nagyon sietős sofőr a kedvünkért felfüggesztette a jobbra tarts szabályt, de szerencsére rajta kívül mindenki más betartotta. Amíg üres volt a belső sáv, ott repesztettünk (140-nel), ám amint belekezdett az előzésbe egyik autóstársunk, és besorolt a belső sávba, sofőrünk máris fékezett, és felvette az illető tempóját. Eközben nem villogott, nem dudált, és függetlenül attól, hogy az előttünk haladó városi kisautó vagy masszív terepjáró volt-e, mindenképpen meghagyta a négy-öt autónyi követési távolságot. Amint az előttünk haladó befejezte az előzési manőverét és visszatért a külső sávba (és előbb-utóbb visszatért!), sofőrünk felgyorsított, és ismét felvette a 140-es tempót.

Mint a fentiekből kitűnik, noha időre mentünk és nem késhettünk el, a skandináv szemlélet és autópálya-használat gyakorlata lehetővé tette, hogy gyorsan megtegyük a távot és mégse történjen semmi baj. Az együttműködés lényege, hogy a többség alapvetően a külső sávot használja, és ha előz is, utána mindig visszatér oda. Azok pedig, akik sietnek, és gyakran, vagy akár folyamatosan használják a belső sávot, nem igyekeznek elkergetni maguk elől az előző autókat, mert bízhatnak benne, hogy úgyis hamarosan visszatérnek a külső sávba.

Nevezhetjük ezt afféle gentlemen’s agreement-nek, úriemberek közötti megegyezésnek.

Ebben igazán megegyezhetnénk, itt, a Lajtán innen is.

Főleg, hogy egyébként kötelező.

N. V.