Lehetünk-e jóhiszeműek?

Külföldi – főként mediterrán országokban tett – utazásaink első napjaiban szinte mindig szégyenérzetem támad, amikor egy étteremben vagy akár csak egy parti büfében leadom a rendelést. Hogy egészen pontos legyek, akkor még nem, csak néhány órával azt követően. Miről is van szó? Nos, nagyon nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy a felszolgálók mosolygós arccal a vállamra tegyék a kezüket, és úgy érdeklődjenek, hogy mit is szeretnénk enni. Közben pedig bókokkal árasztják a feleségemet, sőt, még engem is, mintha csak valami bulin lennénk. Gyakorlatilag ebben a légkörben zajlik le az étkezés, amitől én nemhogy felszabadultabb, sokkal inkább feszült leszek. „Mit bizalmaskodnak itt, hozzák az ételt, ennyi a dolguk.” – gondolom magamban. És aztán néhány órával később, amikor újra átgondolom ezt az egészet, jön a már említett szégyenérzet. Mert szép lassan rájövök, hogy csak a magamfajta rosszhiszemű, bizalmatlan, az életben már sok mindent látott ember véli úgy, hogy mindenki más, aki nyitottan, bizalommal és kedélyesen fordul hozzám, az biztosan akar valamit, netán rosszban sántikál. Borzasztó érzés, amit próbálok mindig a lehető legrövidebb időn belül száműzni, s amikor ez sikerül, sokkal jobban érzem magam. Szerencsére a tengerek melletti napsütéses országok látszólag gondtalan és örökvidám lakói, akik amúgy nem akarnak semmit és nem is sántikálnak rosszban, ritkán veszik le rólam, hogy mifelénk más a stílus, a rosszhiszeműség az életünk része, egyfajta önvédelem. Nagyon irigylem őket.
Nyilván kíváncsiak már az olvasók, hogy e rövidke bevezető vajon milyen közlekedésbiztonsági témához kapcsolódik, lévén a kezdő gondolatok meglehetősen távol állnak lapunk profiljától. Pedig, ahogy látni fogják, nem is annyira, mint gondolnánk, főleg, ami a rosszhiszeműséget illeti.
Kezdjük egy kis teszttel, amihez elöljáróban egy történet is tartozik. Érdekes jelenetnek voltam tanúja a minap, amikor az egyik zuglói buszjáraton utaztam. Az útpálya, amelyen a busz közlekedik 2×2 sávos plusz egy balra nagyívben kanyarodó sáv. A kereszteződés jól belátható, lámpával felszerelt, vonalak felfestve, elvileg tehát nem jelenthet gondot még egy kezdő sofőrnek sem. Amikor a lámpa zöldre váltott, a buszom elfoglalta a helyét a balra kanyarodó sávban, és ott várta, hogy a szembe jövők elengedjék. A buszvezető ekkor vette észre, hogy megállt mellettünk egy az egyenesen haladó belső sávon érkező autó, amelynek sofőrje irányjelzőjével jelezte, hogy ő is balra kanyarodna. Azt remélte, hogy a busz majd beengedi maga elé, de a buszsofőr – ahogy a fülkéből kihallatszott – inkább a nemtetszésének adott hangot. A bekéredzkedő autó pedig kénytelen volt egyenesen folytatni az útját, mert a mögötte feltorlódó autósok már „ledudálták a fejét”.
És akkor a teszt: vajon ebben a szituációban hányan gondolnák azt, hogy „ott rohadjon meg, ide nem fog bepofátlankodni”, illetve hányan azt, hogy „beengedem, szegény biztosan elnézte az utat”. Látatlanban ki merem jelenteni, hogy a válaszadók jelentős többsége az elsőként jelzett „megoldásra” voksolnának. Mert alapvetően rosszhiszeműek vagyunk. El sem tudjuk képzelni, hogy valaki tényleg csak elhibázott valamit, valóban nyomós oka van annak, hogy siet, hogy eltévedt egy számára ismeretlen helyen, és egy apró segítségre szorul.
Persze, mondhatják most sokan, a rosszhiszeműség a közlekedésben sokszor életet is menthet, hiszen mi is többször elmondtuk már e lap hasábjain, hogy sokan fekszenek kint a temetőkben olyanok, akik elhitték, hogy elsőbbségük van. De túlságosan jóhiszeműek voltak.
Ezen eszmefuttatás után sem mondanám nyugodt szívvel senkinek, hogy vezessen vakon, mert a többiek majd úgyis kisegítik a bajból. Inkább azt javasolnám, hogy vezessen körültekintően és figyelmesen, mert mindig lesznek, akik nem tisztelik a szabályokat, de ugyanakkor próbáljon meg a jelenleginél kicsit több jóindulattal fordulni azokhoz, akikről eddig kivétel nélkül azt gondolta, hogy szándékosan keserítik meg az életét. Nem egyszerű, tudom. De ha így teszünk, még az is előfordulhat, hogy az előbbi teszt eredménye egyszer átfordul majd.

S.G.