Miért ne járhatnánk mind jól?

• Bizonyos közlekedési helyzetekben jobban járunk, ha lemondunk az elsőbbségünkről, cserébe gond nélkül, szabadon haladhatunk tovább.
• Sokan ösztönösen ragaszkodnak a jogukhoz, mások gondolkodás nélkül, rutinból mennek, fel sem ismerik a lehetőséget, hogy lehetne win-win helyzetet is teremteni.
• Tucatnyi autósból mindig akad egy, aki minden szabályt felrúgva rövidre zárja a helyzetet, és kikacagja a szabálykövető többséget.

Gyakori közlekedési helyzet: T alakú csomópont, a betorkolló mellékúton érkezőknek elsőbbséget kell adniuk a főúton haladóknak. Annyiban mégis speciális kissé, hogy a mellékútra a főútról viszonylag sokan kívánnak rákanyarodni. Akik az egyik irányból érkeznek, egyenesen vagy jobbra kis ívben hajthatnak, azaz akadálytalanul, megállás nélkül folytatják az útjukat. A másik oldalról érkezők ellenben, ha a mellékútra igyekeznek, kénytelenek elengedni a szembe forgalmat, és még ott vannak a mellékútról kihajtók is. Utóbbiak közül a jobbra kis ívben kanyarodók könnyen túljutnak a csomóponton, azonban a balra nagy ívben kihajtóknak három irányba is figyelniük kell. A balról jövőkre, a jobbról jövőkre és a jobbról nagy ívben bekanyarodókra.

Elvileg a nagy ívben kanyarodók könnyen felismerhetők lennének, hiszen irányjelzővel kell jelezniük a szándékukat. Ha időben, 30-50 méterrel előbb bekapcsolnák az indexet, akkor a mellékútról – ha balról éppen nem jön senki – nagy ívben kikanyarodhatna a főútra az ott várakozó, hiszen akkor nem keresztezné senkinek az útját: elhajthatna, és a főútról érkező pedig szabadon lekanyarodhatna.

Csakhogy mára az a divat alakult ki Magyarországon, hogy az autósok nem szeretik fárasztani magukat azzal, hogy a kisujjukkal megbökjék az index bajuszkapcsolóját. Ha bekéredzkednek egy főútra, akkor még csak-csak, de ha ők jönnek a főút felől, akkor nagyon nehezen. És akik használják is az irányjelzőt, csak az utolsó pillanatban, amikor már tekerik is a kormánykereket.

Mi az eredmény? A főúton haladók látják, hogy a mellékút torkolatában áll egy jármű, használja az irányjelzőjét és amennyire a szabályok megengedik, talán még egy kicsit azon is túl, kidugja az orrát. Ez az utóbbi gesztus legalább olyan fontos információ a többi közlekedőnek, mint az index: van benne egy kis fenyegetés, amit egy méretes, magas SUV esetében nyakuk behúzásával reagálnak le az ijedősebb sofőrök. De hát nincs mit tenni, el kell hajtani mellette, a lekanyarodóknak pedig be kell menni a türelmetlenül várakozó mellé, a szűkületbe, a kutyaszorítóba.

De nem lennénk a kuruc magyarok leszármazottjai, ha tucatnyi autós közül ne lenne egy, amelyik a maga módján vágja át a gordiuszi csomót: nem engedi el a kihajtót, de nem is hajlandó belemenni a kutyaszorítóba, hanem balra nagy helyett balra kis ívben veszi be a kanyart. Nem jobbról, hanem balról kerüli ki a mellékútról felhajtani szándékozót. Igaz, hogy ezzel áthág minden írott és íratlan szabályt, néhány méteren át a forgalommal szemben, a szembejövők sávjában halad, de megcsinálja és már el is füstöl.

Ki nyert és ki veszített ebben az igencsak mindennapi közlekedési helyzetben? A főútra kihajtó vesztett, hiszen perceket várt, amíg annyira kiürült az út, hogy szabályosan távozhatott. Veszítettek a főútról balra nagy ívben lekanyarodók, ha időt nem is, de kényelmetlenül kellett kerülgetniük egy jól láthatóan türelmetlen, kifelé igyekvő autóst.

Vagyis veszítenek ezek is, azok is, miközben kölcsönösen meggyötrik egymást, pedig akár nyerhetnének is. Egy nagyon kicsi figyelmesség, másfél lépéssel előre gondolkodás, a kicsinyes ragaszkodás helyett az elengedés (hadd menjen!) win-win helyzetet teremtene.

Azért érdemes erről töprengeni, egy ilyen megállapodás létrejötte kizárólag a résztvevőkön múlik. Ha dugó van, ha terelik a forgalmat, ha lezártak egy sávot, ha kint felejtettek egy sebességkorlátozó táblát, az ég felé rázzuk öklünket, és a felsőbb hatalmakat emlegetjük. De a cikkünkben tárgyalt helyzetekben kizárólag az autósokon, azaz rajtunk múlik, hogy megtaláljuk-e a jobb megoldást.

N.V.