Miért nem megy már?

• A nagyvárosban és környékén élők mindennapos stressz-forrása a dugóban araszolás.
• Ilyenkor ösztönösen azt keressük, ki a hibás: ha megvan, a bennünk lévő feszültség eszkalálódik, szintet lép, ellenségeskedéssé fajul.
• Figyeljük magunkat: ha felment a pumpa, alkalmazzunk lazító gyakorlatokat.

A világ már csak olyan, hogy ha valamiből kevesebb van, mint a pillanatnyi igény, akkor ott küzdeni kell. A közút is egy szolgáltatás, amit ki-ki adott pillanatban használni szeretne, de ha több az igény, mint a szabad útfelület, akkor várni kell. Ezt hívják úgy, hogy dugó.

– Miért nem megyünk már? – kérdezi Lujza férjétől, Jenőtől a szélvédő mögötti páholy első sorában. Jenő persze tudja, hiszen tíz perce méregeti rosszindulatú pillantásokkal azt a rozzant dobozos áruszállítót, amely mögött három-négy autó feltorlódott. – Az a fehér vacak – morogja, – csak elkanyarodik valahol.

Pedig Jenő téved, mert a fehér furgon előtt is autók haladnak, néhol araszolnak, egészen a következő lámpás csomópontig. De aztán se jobb a helyzet, sőt, dugó van befelé és dugó van kifelé, kilométereken és órákon át.

A dugót, mint láttuk, nem egy-egy konkrét jármű vagy járművek csoportja okozza, hanem a tény, hogy több a felhasználó, mint a kínálat. Azonban ezt az elvont okoskodást – amihez hozzátartozik az is, hogy a torlódás kialakulásához maga Jenő és Lujza autója is hozzájárul – a konkrét forgalmi helyzetben lévő autósok nem tudják követni. Nekik bűnbak kell, egy megfogható és körülhatárolható jármű, amelytől úgymond „nem lehet menni”. Amire rázhatják az öklüket, amire ráboríthatják a mérgüket.

Azzal sem könnyű együtt élni, hogy 9 órára ott kellene lennünk valahol, de láthatóan csak fél 10-re érünk oda. De ha ehhez még hozzájárul az, hogy valaki ügyetlenkedik, lassít, amikor gyorsítani kéne, akkor a bennünk lévő feszültség eszkalálódik, szintet lép, és ellenségeskedéssé fajul.

Ezt a mérget bocsátjuk ki és szívjuk éveken, évtizedeken át minden hétköznap reggel és délután, a csúcsban. Ez rövidíti meg évekkel az egészségben töltött életünket.

Egy felmérés szerint minden második sofőr stresszesnek érzi magát a közúti közlekedésben. A fokozott készenlét persze fontos és életet menthet, de az állandó feszültség és düh egészségtelen és kockázatos. Ha Ön is azon kapja magát időnként, hogy a haját tépi vezetés közben, van egy jó hírünk: léteznek technikák és eszközök, amelyek segítenek valamivel nyugodtabbnak maradni a volán mögött.

Olyan tényezőkön, mint az infrastuktúra áteresztőképessége, az autók száma vagy a nagyvárosi közlekedési morál, nem változtathatunk. Változtassunk azon, ami módunkban áll: ne toljuk ki az utolsó pillanatig az indulást, hagyjunk magunknak egy kis többlet időt. Indulás előtt ellenőrizzük okostelefonon az aktuális forgalmi helyzetet, gondoljuk át, merre kerülhetünk, ha a szokásos útvonalunk problémás.

Ha beleragadunk a dugóba, felesleges pillanatról pillanatra lesni, hol keletkezik egy talpalatnyi hely. Fogadjuk el, hogy most egy darabig itt ücsörgünk, és használjuk „énidőnek”. Egy hangoskönyv vagy kellemes zene segít elütni az időt. Ha azt veszi észre, hogy dühösen megfeszíti a karját, a hátát, mozgassa meg a tagjait, vegyen nagy levegőt és lazítson. Soha ne üljön be azután az autóba, ha felhúzta magát valamin: jobb, ha előbb sétál egyet a friss levegőn. Üljön le egy csendes helyre, és hallgasson tíz percig nyugtató zenét.

Ha felment a pumpa, mondja magának, hogy „stop”, és lélegezzen néhányszor a 4-6-8 módszerrel: számoljon 4-ig, amikor belélegzik, tartsa vissza a lélegzetét, majd számoljon 6-ig, számoljon 8-ig, amikor kilélegzik.

Ott, azon a néhány négyzetméteren, ahol éppen tartózkodik, Ön is felelős azért, hogy milyen a légkör. Próbáljon barátságos szemkontaktust teremteni a többi közlekedővel. Saját hibáiért kérjen bocsánatot. Legyen udvarias, és köszönje meg, ha valaki viszonozza az udvariasságot.

N.V.