Mire jó a szimulátor? - Közlekedésbiztonság

Hol máshol megtanulhatna meg téli út- és látási viszonyok között vezetni nyáron?
Nehéz kárt okozni benne, nem fogyaszt üzemanyagot, a környezetet sem szennyezi.
Egy több tíztonnás kamionnal gyakorolni drága mulatság és nagy terület is kell hozzá.

Csak kevés oktató volt, akik nevüket vállalva háborogtak a nyilvánosság előtt, amikor az újságírók arról kérdezték őket, mit szólnak ahhoz, hogy a gépjárművezető-képzésben a vezetési órák egy része kiváltható lesz szimulátoros oktatással. Cikkünknek nem ennek a vitának az újraélesztése a célja. Azt szeretnénk bemutatni, hogy valójában mi mindenre lehet jó a gyakorlatban a gépjárművezető-képzésre szánt szimulátor, miket lehet megtanulni, gyakorolni benne, amiket a forgalomban, de még a rutinpályán is veszélyes lenne, és milyen előnyei vannak a hallgatók és az oktatók számára is, ha jól használják a gépeket?

A pro- és kontra érvek ismertek.

Egyfelől:

A szimulátor drága – egy középkategóriás autó árának megfelelő összegért lehet hozzájutni –, amit az autósiskolák többsége nem lesz képes kigazdálkodni.

A szimulátoros képzés miatti többletköltségeiket nem minden tanuló lesz képes megfizetni, emiatt csökkenhet a gépjárművezető-tanulók száma, miközben ma már a jogosítvány nélkül egyre nehezebb az érvényesülés a munkaerőpiacon.

Így is kevés idő töltenek a tanulók a forgalomban, nem szerencsés még tovább csökkenteni a szimulátoros órákkal.

Szimulátoron nem lehet megtanulni vezetni. Nem ugyanaz az érzés, nem ugyanazok a hatások érik ott a tanulót, mint a forgalomban.

A szimulátor is csak egy számítógép, amiben nincs érezhető, átélhető következménye, ha hibázik a sofőr. (És az érvek sora még hosszan folytatható.)

Másfelől:

Szimulátoron biztonságosan (mások és a jármű épségének veszélyeztetése nélkül) lehet gyakorolni a forgalomban való részvételhez szükséges olyan készségeket, mint magának a járműnek a kezelése, a figyelemmegosztás, a helyzetfelismerés, a biztonságos, de gyors reakció a többi közlekedő mozgására.

Lemérhetők és visszanézhetők az egyes manőverek, vezetéstechnikai hibák következményei.

A szimulátor üzemeltetése olcsóbb, mint a személygépkocsié. Kevesebb, kisebb kárt tudnak tenni benne a jármű kezelésében még járatlan tanulók, mint egy valódi autóban.

Év- és napszaktól függetlenül bármilyen út- és látási viszonyok között gyakorolhat a tanuló. Délben is lehet éjszakai vezetést gyakorolni, és nyár közepén is „előállíthatók” a szimulátoron havas, jeges utak, köd és hasonlók. Így azok is ízelítőt kaphatnak a téli vezetésből, akik nyári képzésen szereznek jogosítványt.

Olyan manővereket is biztonságosan meg lehet tanulni, ki lehet próbálni a szimulátorban, amelyek a forgalomban, de még a rutinpályán is balesetveszélyesek lehetnek. (És ez esetben is vannak még nyilván érvek szép számmal.)

Azonban a kérdés az, hogy ténylegesen mit lehet megtanulni, begyakorolni virtuális vezetés közben és mit nem?

Kipróbáltuk.

Sok tízezer kilométer levezetése után az ember azt hinné, egy szimulátor már nem okozhat meglepetést. Olyan, mintha a forgalomban vezetne az ember – városban, országúton –, csak éppen három méretes monitoron látja a tájat, az utat, a forgalmat, a többiek viselkedését.

Persze korábban, amikor a vezetéstechnikai pályát próbáltam ki, ott is biztos voltam abban, hogy nem történhet velem semmi rendkívüli, ha kellően óvatosan – értsd: lassan – hajtok fel rá. Mégis történt. A tréningpályát ugyanis kifejezetten arra építették, hogy ott azt gyakorolhassák az autósok, motorosok, mi a teendő rendkívüli (értsd: vész-) helyzetekben. Hogyan kerülhető el, hogy a csúszós úton önálló életet éljen a jármű? És, ha nem kerülhető el, miképpen tartható a körülményekhez képest kordában (azaz az úton) az autó.

A szimulátor más – gondoltam. Azt arra fejlesztették, hogy a sofőrök – a még csak tanulók és a tudásukat felmérni, fejleszteni vágyó már jogosítvánnyal rendelkezők egyaránt – tanulhassanak, gyakorolhassanak. Felmérhessék tudásukat, képességeiket. Visszajelzést kaphassanak mit csinálnak jól és mire kell sokkal jobban odafigyelniük.

Valójában a szimulátor mindenre alkalmas, vészhelyzetek szimulálására és az egészen kezdők oktatására egyaránt. Elővarázsolható a memóriájából egy kellemes vasárnapi városi autózás hegyes-völgyes, erdős-mezős utakkal, de akár egy végletekig kiélezett, egyszerre több és többféle veszélyhelyzetet teremtő útvonal is.

És még sok minden más.

Minden gyakorlott sofőr tisztában van azzal (vagy legalábbis tisztában kellene lennie azzal), hogy az úton senki sem a tankönyvi előírások szerint vezet, és sok baleset csak azért nem történik meg, mert mások korrigálják a mi hibáinkat, mi pedig a másokét. Sokszor – ha az a másik, aki megmentett minket és persze magát is a balesettől – nem dudál ránk, észre sem vesszük, hogy valamit elhibáztunk és veszélyben voltunk.

A szimulátorban másképp van.

A számítógép szemérmetlenül figyeli minden mozdulatunkat és a megállás után gátlások nélkül megmutatja milyen sofőrök is vagyunk valójában. Például, hogy a megállásra utasító jelzés felvillanása után mennyi idő telt el, amíg reagáltunk. Megmozdítottuk a lábunkat, a fékre léptünk vagy a fékre és a kuplungra, ha vészfékezni voltunk kénytelenek és úgy használtuk-e a két pedált, ahogy kell.

Nincs annál kínosabb, mint amikor a számítógép egy futballpályát vetít az autó menetvonalára és kiderül, hogy bár a program szerint a 16-os vonalán kellett volna megállni, de csak a 16-os előtti körív felső pontjának magasságában sikerült.

A különbség nagyjából 3,5 méter. Hozzávetőlegesen három-négy tized másodperc. Egy átlag autós elfogadott reakcióidejének a fele. És mindazonáltal úgy tett meg a virtuális autóm 3,5 métert, hogy közben intenzíven fékeztem! Aztán a gép megmutatta hol hibáztam. Bár a reakcióidőm megfelelő volt, a pedálokkal indokolatlanul finomkodtam.

„Vészfékezéskor nem simogatjuk a talpunkkal a pedálokat – jutott szembe az oktatóm sok évvel ez előtti instrukciója –, hanem mindkét lábbal, teljes erővel a padlóig nyomjuk őket és közben irányban tartjuk az autót!” Nos, a szimulátor tanúsága szerint nem egészen így jártam el. 3,5 méterrel túlfutottam a célon. Ez nagyjából annyit tesz, hogy nem a zebra előtt álltam meg, hanem fél méterrel egy átlagos szélességű gyalogátkelőhely mögött.

Még kellemetlenebb látni és megélni azt, amikor a magát sokat tapasztalt sofőr képtelen időben megállni és a számítógép által elébe vetített virtuális falnak rohan. Nem kellett a trénernek elmondania, hogy mi történne, ha ez nem a virtuális térben, hanem mondjuk egy zebránál történik…

Egy másik program szerint erdős területen autóztam, amikor jobbról előugrott egy vaddisznó. Elütöttem. Újra próbálkoztam, de a bestia megint féktávolságon belül akart átrohanni az úton. Legalábbis szerintem. A számítógép másképp látta. Szerinte túl sok idő telt el a vaddisznó feltűnése és aközött, hogy vészfékezni kezdtem volna.

Pedig a vad pontosan ugyanonnan futott ki az útra, mint az első alkalommal. A való életben ilyen nincs. Ott sem ismételni nem lehet, sem az nem fordul elő, hogy egymás után kétszer pontosan ugyanott és ugyanolyan távolságon belül tör elő egy vad.

Kínos, de a visszajátszáskor kiderült – a szimulátorban minden visszanézhető a hozzá tartozó elemzésekkel, adatokkal együtt –, hogy már nem volt a lábam a gázon, de még nem is fékeztem – az idő meg csak telt, csak telt, miközben vészesen fogyott a távolság az autóm és a vaddisznó között. Aztán bumm.

Harmadik nekifutásra sikerült elkerülni az ütközést, de inkább csak egy jól sikerült kikerülő manővernek köszönhetően. Ha nem tudtam volna a vad mozgásával ellentétesen kormányozva is az úton tartani az autót tövig nyomott fékkel és kuplunggal, nyilván ugyanúgy jártam volna, mint a vadvonulások idején oly sok autós. Elütöm az állatot és az árokban kötök ki, és csak a szerencsén (esetemben a számítógépen) múlt volna, hogy minek csapódok neki, mennyire törik össze az autó és benne én.

A kínosabb és egyben legmegrázóbb élmény mégis azt volt, amikor már-már lépésben elhaladtam egy a túloldalon az út szélén várakozó turistabusz mellett. Sok felnőtt és gyerek állt előtte, mellette is járkáltak páran, és az út jobb oldalán és beszélgettek néhányan. Tapasztalatból is tudtam, hogy biztos jön majd valaki, aki szabálytalanul hirtelen elém lép, ezért nagyon figyeltem. Legalábbis azt hittem.

A busz elől senki nem lépett ki. Mögüle sem. Figyeltem nagyon, közben a lábam a fékpedál felett volt. Éppen, amikor megkönnyebbültem, hogy bármilyen csapdát készített is nekem ezen a ponton a komputer, nem fogott ki rajtam, amikor jobbról elém futott egy gyerek. Nem közvetlenül a busz mögül lépett elém, hanem a járműtől pár méterrel távolabbról.

Egy tizedmásodperccel azután lépett a virtuális úttestre, hogy a tekintetemet a jobboldalról újra a baloldalon álló busz mögötti területre vetettem. Már csak a szélvédőnek csapódó lábakat láttam. Így, még virtuálisan is megdöbbentő érzés volt.

Alig egy óra alatt mindenféle szituációban kipróbálhattam magam a szimulátorban, és olyan helyzetekben is, amilyenekkel több százezer kilométert vezetve sem találkoztam, de elvileg bármikor találkozhattam volna. Muszáj volt figyelni! Hamar rá kellett döbbennem, hogy a szimulátorban még annyira sem vezethet az ember rutinból, mint a forgalomban szokott. Nemcsak azért, mert a számítógép bármikor képes olyan kihívás elé állítani az embert, amik az életben csak elvétve fordulnak elő – bár épp ezért nem kellene a való világban sem rutinból vezetni. Azért is muszáj volt figyelni, mert a gonosz komputer mindent rögzített és elmondott a trénernek.

Mennyi idő telt el az akadály észlelése és a cselekvés között?

Milyen intenzív volt a fékezés?

Hogyan kezeltem a kormányt?

Mit figyeltem mindeközben és mit nem?

És mindeközben nem égettünk el egy csepp benzint sem. Nem veszélyeztettünk senkit. Nem rongáltam az oktató autóját. Viszont sok mindent megfigyelhettem a saját vezetési stílusomat illetően.

Jó pap is holtig tanul – tartja a mondás. A szimulátor megmutatta a gyengéimet. Hogy bizonyos szituációkban milyen tipikusnak mondható hibákat vétek, amelyek önmagukban nem idéznek elő balesetveszélyt, de a körülmények szerencsétlenebb összjátéka esetén előidézhetnek!

A legmodernebb szimulátorokban az embernek már tényleg az az érzése, mintha valódi autóban ülne. Talán csak a kanyarokban a sodródás-érzés hiányzott. Amúgy olykor túlságosan is életszerű volt.

Mindeközben egy másodpercig sem volt veszélyben senki és semmi! Pedig a legveszélyesebb manővereket is kipróbáltam. Vezettem majdnem tükörjégen, szélviharban, szakadó esőben, csupa őrült között, akik jöttek mentek keresztül-kasul előttem, nem győztem fékezni miattuk és kerülgetni őket. Csupa olyan szituációt gyakorolhattam, amit nemhogy egy tanfolyamon nem tanítanak meg (melyik oktató kockáztatná meg egy 30 órás képzés alatt, hogy a tanulója összetörje, tönkretegye a kocsiját).

Sok manővert csak akkor tanulnak meg a sofőrök, ha szánnak rá időt és pénzt, s elmennek egy tréningpályára, vagy a forgalomban kényszerhelyzetbe kerültek és nem volt más választásuk, ki kellett próbálni hogyan kell végrehajtani azokat a manővereket, amelyekről beszélt az oktató, de életszerű körülmények között soha nem próbálták ki.

Aki nyáron tanul vezetni, hol tanulhatja meg, hogy havas úton mit kell tenni? Ellenkormányozni, ha a havon vagy a jégen csúszni kezd az autó? A szimulátor mások mellett erre is alkalmas. Nyár közepén is szimulálhatók rajta téli út- és látási viszonyok.

Még hasznosabb lehet a szimulátor a hivatásos sofőrök képzésénél, továbbképzésénél. Egy böhömnagy kamionnal gyakorolni a manőverezést nem olcsó mulatság. Nem beszélve arról, hogy a kamionok, tartálykocsik viselkedését az úton nagyban befolyásolja, hogy mennyire vannak megpakolva és a rakományt a raktér mely részén helyezték el.

Nemigen kapnak lehetőséget a leendő kamionsofőrök arra, hogy kipróbálják a járművet úgy is, hogy a rakományt a vezetőfülke mögé halmozták fel, majd úgy is, hogy mind hátul van vagy esetleg egyenletesen elterítve a raktérben. Márpedig a rakomány holléte nagyban befolyásolja a jármű stabilitását.

Szimulátorban még akár azt is megtehető, hogy egy tartálykocsi egyes rekeszeit (össze-vissza) telire, félig telire vagy teljesen üresre állítják be. És ahogy a személygépkocsi-szimulátoroknál, ezeknél a járműveknél is szabadon beállíthatók akár a legszélsőségesebb út- és látási viszonyok is. Fújhat a szél bármerről, bármekkora erővel, lehetnek a gumik (vagy csak egy gumi) laposak, szimulálható sokféle műszaki hiba is.

Sokan kipróbálták már különböző bemutatókon a részegszemüveget, amivel a rendőrség és a balesetmegelőzési szakemberek rendszerint azt kívánják demonstrálni, hogy változik meg az ember látása és mozgáskoordinációja az alkohol hatására.

Téved azonban, aki azt hiszi, hogy a részegszemüveg valósághű képet ad arról mit látnak az ittas vezetők. Próbálja ki az ittas vezetést a szimulátorban! Megdöbbentő különbséget fog tapasztalni. Amikor a szimulátor háromméteres képernyője egyszerre homályosodik el, a táj mindben hullámzani kezd és közben a kontúrok is elmosódnak és már képtelenség felmérni a tárgyak és a közlekedők távolságát, de még azt is, hogy ki vagy mi mozog és ki/mi nem, akkor érzi csak meg az ember igazán, hogy mit kockáztatnak az ittas vezetők. Ráadásul a szimulátorban az ittasság mértéke is egy gombnyomással változtatható. Így azok számára is elgondolkodtató lesz az élmény, akik szerint „nekik egy-két ital még belefér”.

F.Gy.A.