Nedvességtől csillog az aszfalt

• Ősszel drámai módon romlanak a látási viszonyok az utakon.
• Kevesebb a fény, több a nedvesség, kiesnek a sofőr döntéseit megalapozó támpontok.
• A víz- és fénytócsák elrejtik a burkolati jeleket és becsapják a vezető szemét.

A jót könnyű megszokni, a rossz mindig váratlanul szakad a nyakunkba. Az egyik októbertől a másikig tökéletesen el tudjuk felejteni, milyen az egybefüggő sötétszürke ég, a vízszintesen szakadó eső, a falevél a szélvédőn, a mindenfelől vakító reflektorok szembántó fénye. Pedig hát semmi különös nem történik, csak éppen a szokásos évszakváltás, és az autóvezetőknek erre illik szoftverrel és hardverrel egyaránt felkészülni.

Legalábbis illene. A megfelelő gumiabroncsok, az ablaktörlő lapátok, szélvédőmosó folyadék és sok más egyéb apróság előkészítése a gondos üzemeltetőnek nem okozhat problémát, azonban az alkalmazkodás a gyökeresen megváltozott látási- és fényviszonyokhoz annál inkább.

Ha sötét van, gyújtsunk lámpát, ha nem elég, akkor még nagyobbat, erősebbet. Mindez csak addig igaz, amíg nem jelenik meg a képletben a nedvesség. Az esőben csillogó aszfaltot hiába világítjuk reflektorral, lehet, hogy nem többet, hanem kevesebbet látunk. Hiába tudjuk tapasztalatból, hogy szilárd burkolaton gördülünk a helyes irányba, a szemünk nem kap ehhez elég támpontot. Víz- és fénytócsák, visszavert csillanások, a szemünknek szánt fényjelek és teljesen máshonnan érkező, eltévedt fénypászmák között haladunk. Bizonyos fényviszonyok közt a kép a negatívjába fordul. Ebben a kavalkádban könnyen elvesznek a burkolati jelek, felfestések. Ilyenkor nem elég látni, hanem értelmezni, sőt időnként megfejteni kell a beérkező impulzusokat. Ősszel és télen újra és újra megtanuljuk, hogy a világ, és a róla alkotott képünk nem feltétlenül és nem mindig fedi egymást.

Ezekben a napokban lehet megtekinteni a Szépművészeti Múzeumban az egyik legnagyobb impresszionista festő, Renoir kiállítását. A sok közismert festménye között van egy, amely a maga korában igazi közfelháborodást okozott. A képen egy szép fiatal lány aktját látni, amint a nyári verőfényben a sűrű lombok közé húzódott. Ahogy a szellő hajlítgatja az ágakat, a leveleket, a fény itt-ott áttör a lombon. A lány hamvas bőrén fényfoltok táncolnak, de nem csak aranysárgák, hanem a visszaverődések miatt kékesek, zöldesek, sőt barnásak is. Mi, 21. századi nézők ezt természetesnek vesszük, a korabeli nézők azonban azt gondolták, hogy a lány bőre foltos.

Az impresszionisták megtanították nekünk, hogy a látható világ a fény állapotának megfelelően pillanatról pillanatra változik, és hogy a kézzelfogható valóság és a róla alkotott kép eltérhet, akár teljesen el is szakadhat egymástól. Az autóvezetőnek azonban az a feladata, hogy a fények időnként meghökkentő játékai és az érzékcsalódások ellenére megtalálja a helyes utat – átvitt és konkrét értelemben egyaránt.

N.V.