Nem ajánlott a fekete pályán kezdeni

Közel ötvenéves autóvezetési rutinommal még napjainkban is előfordul, hogy amikor egy rövidke pihenőre megállok egy autópálya melletti benzinkútnál, döbbenten csodálkozom rá a hatalmas forgalomra, a száguldó autókra. Őrület, mi van itt, hogy merek én egyáltalán részt venni ebben? – töprengtem már nem egyszer az utat vizslatva, pedig pár perccel korábban még magam is része voltam a hömpölygő forgalomnak, amelyben fel sem tűnt a sebesség, a sokszor ijesztően rövid követési távolság, a megannyi életveszélyes szituáció. Ilyenkor mindig együttérzően gondolok azokra az autós kollégákra, akik közvetlenül a jogosítványuk megszerzése után vagy nagyon kevés gyakorlattal lesznek részesei az autópályás forgalomnak.
A gyorsforgalmi utakon való vezetés egy külön műfaj az autózáson belül, amelynek fortélyairól (nem a szabályairól, mert azt megteszi a KRESZ) oldalakat lehetne teleírni. Bár a gépjárművezetés része az autópályás képzés, alig hiszem, hogy a kötelező óraszámban minden tanuló képes elsajátítani a biztonságos közlekedés valamennyi íratlan követelményét. A legtöbb ember számára az autópálya a gondtalan (értsd: gyalogátkelőhely, közlekedési lámpa, szembejövő forgalom nélküli) száguldást jelenti, ami persze részben igaz is. De éppen ez a látszólagos gondtalanság rejti magában a veszélyek sokaságát, amelyre még a gyakorlott járművezetők egy része sincs felkészülve. Képzeljük el akkor, hogy milyen fokú stresszt jelent egy kezdő vagy legfeljebb kétszámjegyű úthoz szokott sofőr számára önmagában már a jóval magasabb sebesség is! Vélhetően ez az oka annak, hogy egyesek – amúgy az autópályás forgalom sebességéhez játszi könnyedséggel alkalmazkodni képes autóikkal – az indokoltnál jóval kisebb tempóban haladnak. Számukra olyan ez, mintha gyakorlatlan síelőként azonnal a fekete pályára küldené őket valaki. Hozzáteszem: annak idején gyakorlatlan síelőként messze elkerültem a fekete pályákat, mert úgy gondoltam, a tudásom és a gyakorlatom alapján bőven elég lesz nekem a kék pálya is. Ezzel aztán csökkentettem a stresszfaktort is, a rettegést pedig felváltotta a szórakozás. A közutak esetében nyilvánvalóan nincs fekete, piros és kék pálya, vannak viszont számozott utak, amelyek, ha nem is az útvonal nehézségét, de a forgalom alacsonyabb sűrűségét, a sebesség korlátait jelzik, a gyakorlatlanabb autósok tehát elvileg választhatnak: stresszben vagy inkább lassabban, de biztonságosabban akarnak haladni.
Ám egy dolog a sebesség, hiszen egy rutintalan, de önbizalomtól duzzadó gépkocsivezető is rá tud nehezedni a gázpedálra. Ahhoz azonban, hogy valaki tényleg élvezze a gyorsforgalmi utak számtalan előnyét, nagyon sok egyéb tudnivalót is el kell sajátítania. A teljesség igénye nélkül: ismernie és igazodnia kell a forgalom dinamikájához, át kell látnia az előzések kockázatait, amelyhez a tükörből kell megsaccolnia a belső sávon közeledő jármű sebességét, előre kell számolnia visszasorolás körülményeivel, a kevésbé rutinosak számára nagyobb sebességnél tartózkodnia kell minden figyelemelvonó tevékenységtől, éreznie kell a koncentráció-képesség fenntarthatósága idejét (nem szégyellve az időnkénti pihenők beiktatását), a hosszabb követési távolság (fékút) betartását stb. A mind ezekhez szükséges képességekkel az ember nem születik, hosszú idő kell ahhoz, hogy ezek kialakuljanak. Ezt hívják a későbbiekben rutinnak. Gyorsan hozzátenném, a rutin és a túlzott önbizalom is tud rossz tanácsadó lenni, mert a közlekedés mindig szülhet váratlan helyzeteket, amelyeket még sokéves jogosítvánnyal sem lehet, vagy nagyon nehéz megoldani.
Utazásaink során legyünk tehát tekintettel azokra is, akik gyakorlatlanabbul választják maguknak az autópályákat, hiszen egyszer nekik is gyakorlatot kell szerezniük. Persze, nem lenne baj, ha mindenki betartaná a fokozatosságot, és az első időben a kék pályát választaná úti célja megközelítéséhez.

S.G.