Nem olyan buták, mint amilyen kicsik

  • Hogyan tanítsuk meg a tipegő-totyogó gyermekünket a biztonságos közlekedésre?
  • Megelőzhető-e, hogy a gyerkőc kitépje magát az anyja kezéből és egy autó elé rohanjon?
  • Ön hajlandó lenne az utcán pórázon (gyermekhámban) sétáltatni a gyermekét?

2019. augusztus 29-én az egész országot megrázta L. L. Junior 3 éves kisfiának tragédiája. Dávidka egy óvatlan pillanatban tépte ki magát édesanyja kezéből és próbált meg átszaladni az úton, épp akkor, amikor az az Opel odaért. A jármű 70-es éveiben járó sofőrjének esélye sem volt elkerülni a tragédiát.

Dávidka a helyszínen meghalt.

A rendőrség ez év májusában gondatlan emberöléssel gyanúsította meg a gyermek édesanyját, és annak barátnőjét. A gyanúsítás szerint ők a felelősek a gyermek haláláért, mert nem vigyáztak rá kellőképpen.

A nyomozásba több szakértőt is bevontak, az eljárást azonban a rendőrség még nem zárta le. Egy nevének elhallgatását kérő igazságügyi forrásunk ezt azzal magyarázta, hogy „nem könnyű eldönteni, mire kell számítania és felkészülnie egy előrelátó szülőnek, és még nehezebb kimondani azt, ha a körülmények alapján nem állapítható meg senkinek a felelőssége”.

(Amennyiben az ügynek lesznek fejleményei, beszámolunk róluk.)

Egy évvel és kilenc nappal a hároméves Dávidka halála után Szegeden, a Budapesti körúton a Csillag-téri körforgalomban egy hatéves kislányt halt meg Dávidka tragédiájához nagyon hasonló körülmények között. Kiarát aznap édesanyja élettársának a testvére kísérte haza az óvodából.

A gyermek azonban egy óvatlan pillanatban kitépte a kezét kísérője kezéből, mert át akart szaladni az úton. Épp akkor ért oda egy sóderszállító teherautó. A jármű vezetője észre sem vette, hogy a jármű maga alá gyűrte a kislányt. Csak azért állt meg, mert hirtelen többen összesereglettek az autója körül és sikoltozva kiabáltak.

Bár a baleset után azonnal megpróbálták újraélesztetni a kislányt, az életét már nem sikerült megmenteni. „Szűk családi körben, hófehér ruhában helyezik örök nyugalomra, kedvenc játékaival és párnájával”, mondta a Blikknek kevéssel a tragédia után a kislány édesanyja.

A rendőrség még ebben az ügyben is vizsgálja, hogy terhel-e bárkit is felelősség a történtekért.

Még hosszan lehetne sorolni sajnos a tragikus végű eseteket. És még hosszabban azokat, amelyek elkerülése a vak szerencsének, a szülő vagy éppen vadidegen járókelők közbelépésének, vagy éppen a gyermek életét fenyegető autó vezetője lélekjelenlétén múlt. Amelyekben, hogy ha nem is mindig sérülések nélkül, de legalább túlélte a gyermek a majdnem tragédiát.

És ilyenkor a kívülállók szemében legalábbis, mindig a szülő a hibás. Minél kisebb a gyermek, annál inkább. „Miért nem vigyázott jobban arra a kicsire”. Hiszen a még éppen csak totyogó-tötyögő kicsikben még egy szemernyi veszélyérzet sincs, viszont a másodperc tört része alatt képesek elindulni bármerre. „Miért nem fogta a kezét?! Mi az, hogy hirtelen kitépte magát az anyja kezéből, ilyen nincs!”

Valójában van.

Furcsa módon épp a különböző kismamáknak, szülőknek szóló blogok kommentelői között vannak a legharciasabb ítészek. Néhányan nemcsak azokat ítélik el, akik „hagyták, hogy a kicsi kitépje magát a kezükből”, azokról is lesújtó véleményük van, akik Dávidka és Kiara tragédiája miatt egy másodpercre sem engedik el a gyermekük kezét, ha kell húzzák-vonják a gyerkőcöt  maguk után, és láthatóan „azonnal pánikba esnek”, ha a gyermek szerintük rossz irányba indul el.

Tavaly a szülők lapja portál feltette a kérdés, kinek mi a véleménye a gyerekhám használatáról, amivel elvileg meg lehet előzni, hogy a gyerek kitépje magát az anyja kezéből és kirohanjon az útra. A vélemények erősen megoszlottak. Sokan úgy vélték, inkább póráz, mint kórház (pláne, temető). De legalább ennyien hangoztatták, hogy ők bizony semmi körülmények között nem lennének hajlandók pórázon sétáltatni a gyermeküket. Szerintük szép szóval még a csöppségekkel is meg lehet értetni, hogy mit szabad és mit nem. Mint az életben minden, ez is csak nevelés kérdése.

Ez a vélemény sem szerzett azonban értékelhető többséget a vélemények csatájában.

Kinek (mely tábornak) van igaza? Hogyan lehet biztonságos közlekedésre tanítani egy még éppen csak totyogó apróságot? – kérdeztük Kósi Viktória pszichológust.

– Nincs általános recept. – mondta a szakember. – Ahogy nincs két egyforma gyermek, a fenti problémára sincs mindenkire egyformán alkalmazható megoldás.

A csöppségekben a tiltás (ne menj oda, nem szabad, állj meg) a felfedezési vággyal, a velük született kíváncsisággal konkurál. Ráadásul minél gyakoribb a tiltás, annál valószínűbb, hogy a kicsik még inkább kíváncsiak lesznek arra, amit tiltanak és csak azért is odamennek, megfogják, és a többi. A  pici számára is felfogható, megérthető magyarázat nélküli tiltás vajmi keveset ér.

A szakember szerint a szó szoros értelmében rá kell vezetni a gyereket a helyes és biztonságos közlekedésre, vagy ha úgy jobban tetszik, bele kell nevelni (nem verni, nevelni), hogy mit szabad, és mit nem, és hogy a különböző közlekedési szituációkban miként kell viselkedni.

– A fokozatosság elvét itt is érdemes betartani – mondta Kosi Viktória. – Egy üres utcán, az úttesttől távol, egy parkban elengedhetjük a gyerek kezét rövid időre, de soha ne hagyjuk túlságosan eltávolodni magunktól. Azonban, ha valamilyen jármű közeledik, azonnal fogjuk meg a kezét, akár tetszik ez neki akkor éppen, akár nem, és magyarázzuk el, hogy miért veszélyes az a valami. Idővel a gyermek megszokja, hogy mikor lehet önálló és mikor kell fognia a szülei kezét. Persze mindig feszegetni fogja a határait, hiszen gyerek.

Kosi Viktória megjegyezte: A gyerekek nem olyan buták, mint amilyen kicsik. Más kérdés, hogy még gyorsan elfelejtik, hogy mi, mikor és miért lehet veszélyes, mikor kell óvatosnak lenni, azaz megfogni vagy nem elengedni az anya kezét. Azaz, a séták, kirándulások alatt minden alkalommal folyamatosan tanítani kell a kicsiket a helyes közlekedésre.

Veszélyhelyzetben, amikor például az apróság hirtelen rohanni kezd az út felé, nincs ok a finomkodásra. A pszichológus szerint olyankor nem kell és nem is szabad finomkodni. Rá kell üvölteni a gyerekre, meg kell ragadni, és vissza kell rántani. Lehet, hogy megijed, sírni fog, egy ideig még hisztizni is, de ha az ő nyelven és az ő szintjén magyarázza el neki az anyukája, hogy miért volt veszélyes, amit tett vagy amit tenni készült – és ilyenkor azt is elmagyarázza, hogy mit jelent az, hogy veszélyes – akkor legközelebb már talán nem teszi meg ugyanazt. Persze erre azért senki ne vegyen mérget!

Nem megoldás az, hogy „na majd otthon számolunk”! Ott és akkor kell tisztázni, hogy mit nem szabad csinálni, ahol és amikor a gyermek a hibát elkövette. Mire hazaérnek, a gyerek már rég elfelejtette, hogy hibázott, és hogy mit nem lett volna szabad tennie.

Az apróságok épp attól olyan ön- és bizonyos értelemben közveszélyesek, mert kiszámíthatatlanok. Tetteikben nincs túl sok logika, sem következetesség.

Persze itt is lehetnek jelentős különbségek gyerek és gyerek között. Vannak izgő-mozgók, akik egy percet sem képesek egy helyben maradni, és úgymond nyugodt apróságok, akik el nem engednék a szülőjük kezét, akkor sem, ha szabad.

Van azonban néhány szabály, amit érdemes betartani és következetesen alkalmazni.

Mindig úgy sétáljon a szülő a gyermekével, hogy a gyermek és az úttest között legyen. Így, ha ki is tép magát a kezéből egy gyerek egy-két másodperccel több ideje lesz megállítani, mintha a gyermek haladna az úthoz közelebb.

Az utca nem játszótér. A gyerek viszont szeret játszani, labdázni, rohangálni. Egészen kicsi kortól tudatosítani kell bennük, hogy ott, ahol autók, motorok, kerékpárosok közlekednek, nem szabad játszani. Labdázni sem. Labdát pattogtatni sem. A labda megpattanhat egy kövön, egy úthibán, aminek a következményei előre nem megjósolhatók, csak az, hogy a gyerek azonnal utána ered, bármerre is guruljon…

A játéknak (és a labda is játék) a táskában a helye, amíg a játszótérre, a parkba nem ér a család.

F.Gy.A.