Nem versenypálya – autópálya!

Hosszú évek óta foglalkozom már közlekedéssel, közlekedésbiztonsággal, de még mindig elcsodálkozom vagy inkább elszörnyülködök egy-egy autópályás baleset láttán. Megfejthetetlen rejtély, hogy miért történik megannyi tragédia olyan utakon, amelyeket a világ minden pontján a legbiztonságosabbnak tartanak a szakemberek. Osztott pályás, mindkét oldalon két-három sávos, legtöbbször az átlagosnál jobb minőségű útpálya, külön leállósáv és mégsem érezhetjük magunkat teljes biztonságban. A minap egy vidéki utamra már szándékosan úgy készültem, hogy csokorba szedem néhány autópályás tapasztalatomat. Nem is kellett többszáz kilométert megtennem ahhoz, hogy megállapítsam, a biztonságosnak hitt autópálya olyan, mint az állatorvosi ló, amelyen minden betegség felfedezhető és illusztrálható. Sokszor csak a szerencse menti meg az utazót egy-egy incidenstől.
Valamikor nagyon régen, a rendszer- és autóváltás idején naivan még azt gondoltam, hogy néhány éven belül megszűnik majd a nyugati és a keleti típusok gazdáinak sehova sem vezető vetélkedése az utakon, de csalódnom kellett. A kevéske nyugati autó és a döntő többségben még szocialista típusok tulajdonosainak harca a Trabantok, Wartburgok, Ladák és Daciák kihalásával ugyan megszűnt, jött helyette viszont a nyugati márkák és lóerők közötti háború. A teljesítmény alapján nagyjából homogénné vált járműállomány ismeretében azt gondolhatnánk, hogy jó néhány éve már értelmetlenné vált a „majd én megmutatom, ki a gyorsabb, az erősebb” szemlélet, ám az élet nem ezt igazolja. Valójában azonban nem is ez okozza a legtöbb problémát, sokkal inkább a járművezetők önérzete, az autójuk sérthetetlenségébe vetett hite. De kanyarodjunk is vissza az autópályára, és nézzük meg először, milyen következményekkel jár az önérzetesség.
Komoly kockázatot jelentenek azok az autósok, akik nem tudják elviselni, ha valaki a megengedettnél nagyobb sebességgel megy el mellettük. Ez a hozzáállás hozza magával a ma oly divatos bünetetőfékezést, amikor a lehagyott fél személyes sértésnek veszi, hogy közlekedő partnere gyorsabb nála, úgy érzi, ezt nem nézheti tétlenül. És jön egymás üldözése és megbüntetése. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne a gyorshajtót egyszerűen elengedni, a büntetését pedig a hatóságokra hagyni! Természetesen eszem ágában sincs felmenteni a legtöbb balesetért felelős gyorshajtókat, de velük szemben sem javaslom az önbíráskodást, annál inkább az erőteljes rendőri fellépést.
Az indulatokat kiváltó autósok másik csoportjába tartoznak azok, akik a megengedett sebességnél indokolatlanul lassabban haladnak. Igazából nekik egy gyérebb forgalmú mellékutat kellene választaniuk, talán, mert nincs sürgős dolguk, talán, mert tartanak a nagyobb, nem megszokott sebességtől. De nem ezt teszik. Ha a többi közlekedőnek szerencséje van, akkor az óvatos sofőr marad a külső sávban, és nem tartja fel egy országrész forgalmát, amely aztán meglett családapákból is előcsalja az önkéntes rendőrt.
Súlyos veszélyeket jelent az autóban „elgondolkodó” sofőr is. Őt onnan lehet felismerni, hogy a külső sávban megbízhatóan tartja a teherautók, kamionok sebességét, ám a közvetlen közelükben egyszer csak váratlanul felélénkül. Éppen, amikor közel-távol csupán egyetlen jármű közeledik a belső sávban. Egy ideig el is hiteti a belső sávban gyorsabban, amúgy a megengedett sebességgel közlekedővel, hogy „semmi gond, csak menj!”, ám az utolsó pillanatban (jó esetben a féktávolság határán) mégis úgy dönt, elég volt a csigatempóból, és se szó, se beszéd (értsd: se körültekintés, se irányjelzés) átvág a belső sávba. Viszonylag könnyen megbocsátanánk az ilyen sofőrnek, hiszen a hosszú, monoton autópályán bárkivel előfordulhat, hogy elbambul, de az autósok ezen típusa általában nincs tisztában a forgalom dinamikájával, éppen csak olyan sebességgel folytatja az útját, amely elég ahhoz, hogy öt perc alatt megelőzze az előtte haladó kamiont. (Amúgy komoly járművezetői rutinra van szükség ahhoz, hogy egy sofőr a visszapillantó tükörből megítélje egy mögötte haladó jármű sebességét!) Egyébként vélhetően közülük kerülnek ki azok, akik egyre-másra tarolják le a közutasok ütközést felfogó, életmentő szerkezeteit.
Városi forgalomban is irritáló és veszélyes a sávok között szlalomozók viselkedése, de az autópályákon – a nagyobb sebesség és a közlekedő partnerek felkészületlensége miatt – egyenesen életveszélyes. Ők a törvényen kívüliek, akik számára két-három sáv sem elég a haladáshoz, sokszor a leállósávot is felhasználják ahhoz, hogy egy 200 kilométeres út végén negyedórás előnyt szerezzenek. Már, ha egyáltalán megérkeznek az úticéljukhoz! Közben pedig szabályosan közlekedő autósok százait sodorják az infarktus szélére, hiszen közülük nagyon kevesen készülnek arra, hogy egy óvatlan pillanatban a leállósávról férkőzik be eléjük egy ámokfutó.
És akkor még nem ejtettünk szót a kamionokról, nehéz gépjárművekről, amelyek sofőrjei többnyire profi szakemberek, mégis akadnak köztük olyan kivételek, akik képesek egy-két kilométer/órás sebességkülönbözettel előzésbe fogni, hosszú percekre feltartva ezzel az autópálya forgalmát.
Ennyit most dióhéjban a legutóbbi autópályás élményeimből. Nyilván nem lehet teljes az összeállítás, de egyetlen út tapasztalataként talán még sok is. Ne felejtsük: előttünk a nyár, az autópályák forgalma folyamatosan növekedni fog. Mindenkinek lesz valami nyomós oka sietni, jobb, ha ezt elfogadjuk és tiszteletben tartjuk egymást. Mert sokkal elfogadhatóbb fél órával később leérni a nyaralóba, mint hónapokat értelmetlenül kórházban tölteni.

S.G.