Nincs mentség!

• Mire gondolnak a vasúti átjárós balesetek okozói?
• Egyre több a szándékos áthaladás az útátjáróban.
• Az ilyen tragédiákat okozó sofőrök nagy részét már nem lehet megkérdezni az okokról.

Az utóbbi idők tragikusan végződő útátjárós (vasút-közút kereszteződés) balesetei után a legtöbbször az vetődött fel bennem, vajon mi járhat annak a sofőrnek a fejében, aki egy dupla, de akár szimpla vágánysoron gondolkodás nélkül áthajt a tilos jelzés ellenére. Már ha gondolkodik egyáltalán valamin…
Több mint ötven éve szereztem jogosítványt, és be kell vallanom, fiatalabb koromban nekem is voltak elképesztő attrakcióim, amelyekre mai fejjel már egyáltalán nem vagyok büszke. Ezzel mindössze csak azt akarom mondani, hogy én sem voltam különb egy mai fiatal kezdő sofőrnél, de szerencsémre megúsztam a kezdeti éveket. Persze, mondhatják korunk friss jogosítványos sofőrjei, könnyű volt a megúszás az akkori környezetben, amikor Trabantokkal és kis Polskikkal száguldoztunk az utakon, amelyeken egyébként tizedannyi forgalom sem volt, mint manapság. És azt kell mondanom, hogy van ebben igazság. De valahogy a vasúti átjáró akkoriban is veszélyes helynek számított, még a legvagányabb sofőrök is tisztelték a környékét, lévén a vasúti szerelvények akkortájt sem tudtak sokkal rövidebb úton megállni, kár lett volna kísérteni az ember szerencséjét. A legvagányabbakhoz képest jómagam mondhatni inkább gyáva voltam, mert én még azokon az átjárókon is szinte nullára lassítva, alapos körültekintés után mentem át, ahol amúgy legfeljebb egy felállított rozsdás sorompó volt, a sínek között pedig derékig ért a dudva, ami azt is jelezte, hogy évek, esetleg évtizedek óta nem járt arra vonat vagy villamos. De mindig az járt a fejemben, hogy mi van, ha most mégis, ha éppen most jön majd arra egy megállíthatatlan szerelvény. Ez az érzés olyan mélyen belém ivódott, hogy bár azóta – az élet úgy hozta, hogy megkülönböztető jelzéssel ellátott járműveket is vezethettem – soha nem jutott eszembe, hogy nem jön a vonat. Gyorsan hozzáteszem, kéklámpával és szirénával sem bírálhattam volna felül a vasúti átjáró tilos jelzését, úgy egyébként meg pláne nem. Mert fiatal korom óta bennem van, hogyha sín van, akkor vonat is van. De legalábbis lehet.
Napjainkban azonban már nem itt tartunk, ezért is izgat, hogy mire gondolnak azok a sofőrök, akik komplett családokat visznek magukkal a sírba. Azt nagy nehezen még meg tudom magyarázni magamnak, hogy valaki „benézett” egy – csak fényjelzéssel ellátott – vasúti átjárót. Ki tudja, esetleg nehéz napja volt, máshol járt az esze, elbeszélgett az autóban stb. Nem menthető az ilyen sofőr sem, hiszen a bekövetkező baleset kimenetele semmiben sem különbözik az átjáróba szándékosan behajtó sofőrjétől. Ez utóbbinak azonban még egy százaléknyi felmentést sem tudok adni. Nincs magyarázat és mentség annak a gépkocsivezetőnek a magatartására, aki a vasúti átjáróban elhelyezett fényjelzés ellenére, a leengedett félsorompót megkerülve hajt rá a sínekre, mintegy orosz rulettet játszva. Hogy mégis mire gondol az ilyen sofőr, csak akkor tudnám megtudni, ha egy tragédiát megúszó, de lefülelt gépkocsivezetővel hozna össze a sors. Persze tudom, hogy lenne magyarázata, még talán azt is, hogy mi lenne az. De mentsége akkor sem lenne.

S.G.